Turkáló

Ez a blog egy folyamat. Én lennék. Ahogy keresem önmagam. A „megvilágosodás hadművelet“.

„I create art as a way of life, as a reward in itself.“ Jeff Raymond, 61 éves, fogalmam sincs kicsoda. Egy fotóalany Joyce Tenneson Amazing Men c. könyvében.

Jeff arcul csapott. Az élet mint művészet a maga folyamatában, és az élet, mint folyamat, mely önmagának célja és értelme. Ha zászlóm lenne, ráhímezném ezt a mondatot. Talán kiírom a zuhanykabinba. Hiszen ott érnek a legjobb gondolatok. Talán így kéne blogolnom: gondolatok a zuhanykabinból.

Azért mesélem el ezt, mert ez indította el a „turkáló-projectet“. Én nem akarok, gasztroblogot írni, és lakberendezni sem hetente kétszer, meg utazni sem, főleg nem csak álmodozni róla, és nem tudom elképzelni, mi tudná lekötni a figyelmemet egy blog terjedelméig. Hogy pontosabban fogalmazzak, mi tudna csapdába ejteni.  És ha te sem, akkor jó lenne, ha kitöltenéd az „író tesztet“. Az első pozitív válasz az egyéniségemre, amit én eddig csak úgy neveztem volna: szétforgácsolódásra való hajlam. Végre ráébredtem, hogy nem a téma, hanem az írás adja meg a komfortérzetet. Így lett, lesz ez a blog egy turkáló. Egy folyamat. Én.

Én. Kedden reggel úgy teszek mintha vasárnap lenne. Mert nekem ez a szabadnapom. Toffis-almás palacsintát eszek és Jack Johnsont énekelek.

-          Szeretem, ahogy énekelsz – mondta, miközben álmosan temette arcát a gyűrött párnahuzatba.

-          De hiszen szörnyű hangom van!

-          Nem azt mondtam, hogy jó hallgatni. Csak szeretem az energiát, amit felszabadít benned.

Hát énekeljetek!