Ívódó vívódó

Valószínűleg abban a korban vagyok, amikor nem akarok jó dolgokat írni, csak nagy dolgokat. Világrengetőket. Pedig Sanyi bácsi mindig azt mondta, írni kell, ha csak a fióknak is, de minden nap írni kell. Szeretném azt mondani, Sanyi bácsi volt a Vitéz János Dumbledore-a és bámulatos volt, amit a pálcájával művelt, de ez csak részben volna igaz. Évjáratban minden esetre megegyeztek, a pálca ügyben nem vagyok kompetens, a névváltoztatás viszont, Sándorról Dumbledore-ra tökéletes lenne. Dumbledore óangol nyelven annyit jelent: dongó. És Sanyi bácsi folyamatos és szakaszonként ismétlődő zümmögése egyszerre volt idegesítő és andalító. Sanyi bácsi szerette a hagymalekvárt, de nem állhatta a tokaji aszút. Hát ennyi, egy újabb csokorra való használhatatlan információ, pusztán élvezeti célokra.

Caitlin Moran valószínűleg az én helyemen ül a Times-ban. Szatirikus, ironikus és cinikus egyszerre, és hitt a legendás mondatok erejében. Tudod, csak úgy megjelensz egy kritikusokkal tömött helyen, mondasz valami legendásat és a következő években téged idéznek a Wikipédián. Se neki és se nekem nem jutott eszünkbe, hogy valaha is fel kéne találni önmagunkat. Van nekünk egy gyűjteményünk. Legendás szavak, legendás mondatokhoz: karmazsin és bíbor, bóbita és lencsilány, bűbáj és bálnaháj, vízi lencse, békanyál, üvegplafon, láthatár...

Jenny- barátnőm, a pingvin – azt mondja, az időzítéssel lesz a baj. Azzal, hogy nincs. Nincs íróidőm, és egyébként is, csukjam már be a hűtőajtót, mert bejön a hideg.

Dan Brown és Murakami egyaránt hajnali négykor írnak. Kell, hogy legyen egy hajnali írósáv, ahol megjelenik egy Murakami féle teljesen pinkbe öltözött kövérkés kamaszlány és hurkáinak erotikus rezonanciája ihlettel tölti meg a kávézaccos pirkadatot.

Jenny és én azonban nem hiszünk a hajnalokban. Ha a legendák hajnali négykor születnek, akkor én halandóként múlok el a történelemből.

Ha azonban a Murakami vonalon maradok, hamarosan nyitok egy bárt és elnevezem Petykó Macskának. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan csalogassak be jazzkedvelő japán fiatalokat és amerikai katonákat. Talán elég lesz hozzá egy legendás mondat!

Ping-szving

"Volt egy barátnőm, egy pingvin. Jenny volt a neve. Nagyon kedves lány volt. Egyszer fejest ugrott az életbe, mert összetévesztette a Csendes-óceánnal."

Jenny álmosan nyitotta ki a frizsider ajtót, szétrántotta a függönyöket, belemeredt az esőbe és elsírta magát. Depresszió. Öndiagnózis és elméleti kuruzslásban jeles. Ám Jenny nem tudta mi az a depresszió. Olvasott róla, ugyanúgy mint az anorexiáról, és titokban, távol az összehúzott szemöldökű szociális konvencióktól irigyelte az étkezési zavarokkal küzdő, flamingótestű képződményeket. Nem értette, az ő dereka körül miért nem akar leereszteni az úszógumi és bekapott egy algától zsíros heringet. Nyelte a halat, annak ellenére, hogy szerinte büdös és ízetlen, de hát ‚fine dining‘ és omega zsírsavak írják az étlapot. Emlékszem amikor, Jenny gasztronómiai önkívületében maga filézett ki egy tengeri sügért. Az üveges tekintet, ami rá meredt, miközben a kopoltyúba mélyesztette az ujját és a gerinc nagyot roppant. Citromlében főzte, a’la ceviche és konfitált édesköménnyel tálalta. Semmivel sem nyújtott lehengerlőbb íz élményt mint egy ecetes uborkasaláta. Jenny őszinte lány volt, és tudta, egy bolognai a tengerfenékbe taposná ezt a felfuvalkodott sügért, de a pingvinek nem esznek marhát.

Jenny a Larousse lexikon alapos ismerete ellenére sem értette a depressziót. Testsúlyát egyik talpáról a másikra helyezve himbálózott a tükörben. Tollának fénylő feketéje megfakult és a fehér beporosodott. Apró, suta mozdulatokkal próbálta meglevegőztetni a valaha volt tollkoronát. És ott, funkciójukat vesztett apró szárnyai kavarodásában a fekete és fehér összekuszálódott és ott állt Jenny: a szürke pingvin. Jenny, a szürke pingvin megrémült és magára rántotta a frizsider ajtót.

A vörös fejű, fehér hasú rozmár annyit mondott SAD, miközben makréla után kutatva félretolta Jennyt és a jégkockákat. Seasonal Affective Disorder, amiből Jenny csak annyit értett: Hiányzik a napfény íze!

(részlet: Jenny, Eszenyi Enikő önálló estje)