2011. március 11., péntek

Ma megnyílik!

Ma este 18.00-kor megnyit a Büfé!
Légy te az első vendég!
Szeretettel várunk.

Pár sor ide, suta lábjegyzetként. Ez nem fizetett hirdetés, ez szívügyem... szívügyünk. Gasztrobulvár! Bulvár a jó értelemben. Hogy ne kelljen langusztafarokra és perui lámalapockára vadászni. 
Gasztrobulvár! Kihívás nekem. Megállom a helyem, mint gasztroblogger? 
Tarts velünk!

2011. március 10., csütörtök

Mirelit: Tenger gyümölcsei

Gyors jelmagyarázat. A mirelit ezentúl egy-egy felolvasztott történetet jelöl. Morzsolgatom au-pair életem jégbe zárt emlékeit. Ezzel már senkit sem lepek meg. Az aktualitás régen nem szerepel a kínálatomban. Megnyugtatásul: én is azzal a bizonyos ripsz-ropsz Iglo technikával dolgozom. Minden történet ropogós és vitamindús marad!

A Holland lagúnákban járunk. Tengervíznek semmi nyoma, csak a belvíz mindenütt, de mégis buborékszerű, súlytalanul lebegő mindennapok járják. Bikini-fenék. Nem, ez mégsem lesz jó. Azon kívül, hogy „planktonarcú” plagizálás, még csak nem is találó így télvíz idején. Vacogó-dagadó – ha ragaszkodunk az eredeti „fenék koncepcióhoz” – szóval Vacogó-dagadó város au-pair főhadiszállása a Rozsdás Rákolló, ami inkább téglatest, mint rákolló alakú, de rozsdásnak, minden kétséget kizáróan rozsdás. Ennyit az építészetről.

A Rozsdás Rákolló megfakult kékségének átmeneti ura, SpongyaSys, azaz Sysy a szivacs. Szereti a herkentyűburgert, de csak a Sonja Bakker félét, mert az a fehér-holló-szerű, kövér hollandot is angolnává redukálja. Szabadidejében medúzára vadászik az elöltöltős mosógép pergődobos mélységében.
Legjobb cimborája a tunyácska rózsaszín tengericsillag. A felhajtóerő mindig a szilárd aljzat felett lebegteti. Sosem tudhatod, most épp szárnyal vagy zuhan. Ez lennék én, öt karról ábrándozva. Szeretem a herkentyűburgert, de csak a herkentyű-menteset, és Sysyvel a legeslegkedvencebb időtöltésünk a buborékfújás. A szappanos víz egy vérré vált az ereinkben.
A kövér, hájas és veszélyes bubor-rákok (az elírásokból születnek a legnagyszerűbb ötletek) lekaratézása azonban nem könnyű feladat. Ezért boot camp-elünk. Jó, velem csak egyszer esett meg ez a „vadcamping“, azon a bizonyos hosszú hétvégén, annak is csütörtöki előestéjén. Larry Languszta, a sportos, kigyúrt, mégis elfedhetetlenül túlkoros edző vezetett be minket a „sicihuci-harakiri“ avagy a tigrisugrással kombinált lórúgás rejtelmeibe. Az aranyszabály itt is működik: ha idegen nyelvet beszélsz, megkapod a marslakó státuszt, de ha azt nem is, egy kis extra figyelem mindenképp jár.

Másnap. A holland mozi az nem az az egyszerű műfaj, úgy is mondhatnám, a Veszélyes Vödör – de ők csak Pathénak hívják… on-line jegyfoglalás, hitelkártya, nyomtatás, kódolvasós jegyautomata, amitől aztán varázsütésre megkapod a nagybetűs Jegyet, hogy újabb húsz méter megtétele után elvegyék tőled. Még jó, hogy van nekünk egy… és most egyetlen szereplőt sem találok hitelesnek a kockanadrág baráti köréből. Mert Rák Úrnak mégsem hívhatom az au-pair ügynökök koronázatlan Miss Hollandját. Ha pedig valamilyen rejtelmes oknál fogva Pletyka Potykának hívnám, örökre rejtőzködnöm kellene a „skype zölden villogó ege” alatt.  Így maradunk név nélkül. De bejutottunk. És az előző napi kommandós kiképzésnek köszönhetően, még két doboz Pringelst is becsempésztem. Amit aztán két okból nem ettünk meg:
1. Miután láttad a diákvirslivé aszott Angelinát a szexi, elragadó, pupillatágító Johnny oldalán, megfogadod, hogy soha többet nem csúszhat le szerves anyag a nyelőcsöveden.
2.  Miután én vettem a Pringelst, az egyik ecetes volt, a másik pedig lángoló chilis, és a kettő kombinációja után, ha a derekad nem is, de a szád már nagyon Jolie volt.

Mentőcsónakká puffadt ajkakkal hallgattuk az egyetlen, még beszédre képes „tengeri csikó” levezető történeteit. És elfogott a féltékenység. Mert én is be akarom utazni Törökországot a húgommal az anyósülésen, én is a magam ura akarok lenni, átszáguldani Amerikán, nem tudni hová mész és hol ébredsz fel, aztán megismerni a szerelmet az utolsó napon, megunni Miamit, csalódni és felállni a semmiből, gyűrűt kapni egy stockholmi étterem teraszán, és kétgyerekes anyaként álmodozó fruskák gondolatait kuszálni csomósodásig.


Hamarosan nyitunk!

jön
jön
jön
a Büfé
Hamarosan!

2011. március 3., csütörtök

Cukorrépa: só- és zsírszegény!

Eljárt felette az idő. Talán már három napos. Gerinctelenül lapul meg a fogsorod fehér pireneusai alatt. Hol van már ifjúságának lenmagillatú morzsaroppanása. De van benne anyag. Kovász és emulgálószer. Az utóíze kissé savanykás. Valamiért meggyőződésem, hogy ezt a krumpli okozza. Nem hiszem, hogy tennének bele krumplit. Egyszer egy nagyon tömény és nagyon savanyú pityókás kenyeret kaptam Erdélyben. Talán akkor születhetett meg ez a kulináris sci-fi. Arcon loccsantom a kuszkuszt. Nem én sodortam. Tépek még egy darabot az öreg kenyérhéjból. Az illata, a formája, igen ez az a kép, amelyet a gyerekkoromban tanult kenyérfogalomhoz társítok. Másfél év után sem lépett helyébe a sokmagvas, habkönnyű, fekete csoda.
És talán látok majd marokkói dadákat kuszkuszt sodorni, de bennem mindig ez a sárga-kék doboz él majd: „Ein Stück Natur.”
A holland gyerek címszó alatt egy fekete kisfiú van elmentve, aki utálja a kuszkuszt és kézzel eszi a SpongyaBobos tésztát. Így morzsolgatom az életem vacsorafőzés közben. Nem tart tovább húsz percnél. Só- és zsírszegény. Tökéletes holland szabvány.

Újra havazott. A lekocogott kalóriák tejszerű mikrofelhőkbe fagynak az orrom előtt. Nemsokára a hírhedt kettős kanyarhoz érek, ahol apám annak idején szénaboglyába repült a 350-es Jawa-n. Még mindig nem bocsátottam meg, hogy túladott rajta. Az út bal oldalán a „tejelde”. Én csak így hívom. Tehenek laknak itt, hogy megfejjék őket, majd dobozos reggeli itallá konvertálják a végterméket. Zöld kapuja nyitva, így semmi sem áll közém és Cukorrépa közé. Remélem, megint megkerget ez a dög. Az apja laboratóriumi patkány, az anyja meg egy bécsi virsli lehetett, de hogy ilyen cudarul elbánjon vele a természet! Úgy néz ki, mint egy penészfoltos, csaholó cukorrépa. Nosztalgikus élmény fog el. Olyan ez, mint a hattemi gym műfogsorcsattogása a reggeli órákban, amikor a Nico „gyógy body pump-ot” tartott a 70+ korcsoportnak.

Letocsogok a postára a húgom 41-es gumicsizmájában. Feltörte a bokám. Kifizetem a biztosításom és megmutatom a hasamra rakódott hájréteget. Emberek jönnek-mennek. Magabiztosan csatlakoznak a beszélgetésbe. „Hajnali fél négykor májzsíros kenyeret enni?” „Kalóriák?” Próbáld ki Édes Annával…”

Azt hiszem, azt akarom mondani, hogy itthon annyira más. Azt hiszem, azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem zavar. Tudom, hogy Ryannek van egy listája arról a dolgokról, amit Európában tanult. Azt hiszem nekem is kell egy lista. Listáznom kell önmagam. Azt a lányt, aki hónapról hónapra újragyúrja önmagát. Átfolyik rajtam az élet. Fennakad a kuszkusz, és elúszik a csomagolt kenyér. Tovacsurog a futópad, de lehorgonyoz a futócipő. Ez egy átmeneti időszak. Az otthon biztonságos gázálarcában hagyni kell elillanni, ami szökni akar. És ami marad, az már te vagy. Készen egy új alámerülésre.