Csiribí-csiribá… a Marrakesh trükk

Hivatalosan is megérkeztünk. Azonnal megcsap Marrakesh illata... szaga... még keresem a szavakat. Füst, dobpergés, ezer nyelv zümmögése, meleg és lóhúgy. Ez utóbbi a tízesével várakozó caléche, avagy lovas fogatok üdvözlete. 

Taxi???

A Jemma El Fna a medina, Marrakesh óvárosának szíve. És, ahogy az a tisztességes szívekre jellemző, sosem szűnnek meg dobogni. Több ezer ember, több száz bőrszín. A lábunk alatt macskakő, mellettünk sokat látott boltívek és elfáradt pálmafák. Férfiak kaftánban és YSL napszemüvegben, feketébe burkolt nők, kéregető gyerekek, afrikai bennszülött táncosok és turisták első pillantásra átláthatatlan káosza. Gyümölcsárusok és narancshegyek. A teret bástyaként körülzáró bódék még ismeretlen kincsei. Próbálunk átvágni a tömegen. Szinte minden irányból folyamatosan száguldanak el mellettünk a robogók. Nem tudom megállapítani honnan jönnek és merre tartanak. Elnyeli őket a tömeg. Mögöttünk ló vontatta kordé csenget. Elérjük a Café France-t. Innen már csak két saroknyira kell hogy legyen a riadunk. Elhagyjuk a teret. Az utca alig három méter széles. Két-két oldalán magasan kúsznak fel a vörös épületfalak. Tövükben árusok végtelen sora. Arany és főtt tüdő, egy ismeretlen lila gyümölcs és kibelezett csirkék. Mint megállíthatatlan folyam hömpölygünk. A mopedek nem tűnnek el. Mindkét irányból jönnek, félelmetes közelségben szlalomozva mellettünk. Mintha a józsefvárosi piac legtömöttebb sátorsorába próbálnál behajtani, vagy egy rockfesztivál első soraiba. Mivel egy méretes bőröndöt húzunk, az árusok békén hagynak. De az önjelölt kalauzok szívélyesen ajánlják fel szolgálataikat: „Ahhh, English, lovely-jubbly!“ és már pajtások is vagyunk. Tudni kell, hogy ezeknek az alakoknak az érdeklődése nem ingyenes. Próbáljuk elhajtani őket, de eligazodni nem könnyű. A térképet eldobhatod, főleg a megérkezési utáni első sokkban hasznavehetetlen. Ami ott utca, az nálunk járdaszegély szélességű sikátor. Sokszor azt hiszed kapualj, közben egy új városrészhez vezető egyetlen út. 

Utcatábla nincs, vagy mi nem látjuk, vagy nem tudjuk elolvasni. Mikor egy térre érünk, aminek nem kellene itt lennie, Rob feladja. Próbálunk kialkudni egy árat, de srác annyit mond kecses angolsággal: adsz, amennyit akarsz. Hát ez nem túl biztató. Egyből 180 fokos fordulatot veszünk és visszakocogunk pár száz métert. Útközben megtudjuk, rossz oldalon közlekedtünk és felfedezzük a rejtett névtáblákat is. Egy kapualjról kiderül, nem kapualj, hanem az utcánk. Itt hozzánk csatlakozik egy alak. Kéretlenül. Fontoskodva kikapja kezünkből a címet és franciául kiabálva előre szalad. Egymásra nézünk és rohanunk utána. Csak egy perces esti tréning, és megérkezünk. Szeretnék felszabadultan felsóhajtani, de alkudozás nélkül a sóhajtást sem adják. Rob utál alkudozni. A vérében csörgedező angol udvariasság biológiailag alkalmatlanná teszi. Én adok egy húszast, aztán eltűnök a MarraKiss valódi csókként csattanó csendjében. Rob még visszalép, és odanyom még egy húszast.

A mi utcánkban

 Juszuf a szobánkba vezet, és mi egymásba roskadunk. Azt hiszem, vesztesnek érzi magát. Nem az alig 4 fontnyi összeg miatt. Ennél nagyobb borravalót is adott már a semmiért. Az a bizsergés okozhatja, ahogy érezni kényszerítenek minket. Hogy először barát vagy, „jófej” vagy, aztán kizsákmányoló vagy, és a végén átvert vagy. Mindvégig tudod, hogy egy pszichológia játék zajlik, de az érzések nem változnak. Ugyanezt érzem, mikor visszaérünk egy nagy zacskó aszalt sárgabarackkal, amit nem akartam megvenni. Csak ott termett az  a muki, akinek hirtelen a tenyeréből ettem, a vírusoktól tartó rettegésem ellenére is, aztán már pakolt is a zacskóba, én meg fizettem. Másnapra világos volt a trükk: ár van, de mérleg nincs. A zacskóra mutat és mond egy számot. Na, ez a szám nem gramm, ez a szám az ár, dirhamban. 

Akkor azonban, csak szerettünk volna elbújni a szobánkban, megenni pár szem barackot és álmodni... álmodni egy cseppfolyósabb egzotikumról.

Az utakról... égen, földön és közötte

Az úgy volt, hogy indulás előtt zabszeletet sütöttem. Sokadszor. Kísérletezem. Mert ez a legújabb függőségem. Nagy részét meg is ettem... ettük. Még melegen. Aztán vártuk a „csodát“.

Az indulás reggelén bélrendszeri befogadó kapacitás teljes hiányában én fél kiló szőlővel és egy nagy tejeskávéval ücsörögtem az autópálya zümmögő méhkasában. Hiba volt. És még nagyobb hibának tűnt, amikor aprócska vidéki utakon piruettezve próbáltuk megtalálni a parkolónkat. De, hogy informatív is legyek a Marokkóba készülőknek (vagy a világ bármely pontjára készülőknek), néhány szó a parkolókról. Izgalmasan hangzik, ugye? Az incifinci reptereknek nincs hosszú távú parkolójuk. Vagy van, aranyáron. Szóval az nem egy „ócsó utazós“ kategória. De attól sem kell megijedni, ha a parkoló kicsit messzebb van a reptértől. Mondjuk úgy fél órára. Mert kb. heti 30 fontért megérkezés után várakozás nélkül leparkolják a kocsid, a legrosszabb esetben is csak tíz percet kell várni a buszra, mely a reptér ajtajáig visz, nyilvántartják a repülési adataidat, így amikor megérkezel a kocsi készen vár, éppen hogy csak befűtve nincs. Egy kis extra apró fejében ki is takarítják, de mi sosem láttuk szükségét az autópucolásnak.

A hírhedt reptéri reggeli után a gépen tálálom magam. Utólag is szeretnék elnézést kérni attól a mokkaszínű, nagyon-nagyon szőrös, félelmetes szemű úriembertől, akit pajkos jókedvemben majomnak neveztem. Továbbá, semmilyen körülmények között sem vagyok hajlandó elnézést kérni, attól a sokkal rosszabbnak nevezett nőszemélytől, aki a harmadik ülést foglalta el a gépen. Angol volt, és üdülési alkoholizmusban szenvedett. Ez annyit jelent, hogy már a reptéren elkezdek inni, ezt folytatom a gépre csempészett apró palackokból is, miközben hülyének nézem az utaskísérőket és meglocsolom a szomszédom lábát fehérborral. Így ha elég ügyes vagy, már a megérkezésre sem kell emlékezned a nyaralásból, és az előző évi munkatapasztalataim alapján, a maradékára sem fognak.

Anglia fölött felhős az ég. Csak a kondenzcsíkok furcsa szöge szabdalja fel azt a bizonyos felhők feletti mindig kék eget. 

Ha nagy leszek, pilóta akarok lenni

A bőröm száraz, mint mindig. A kellemetlen nőszemély elhallgat. A felhőpaplan feloszlik, és én elhatározom, hogy megkeresem azt a széttetlabú-nő alakú tavat, ha hazaértünk. És azt a másik bolygót ott a tengeren, folyókkal szabdalt partvidékét. Aztán a vizek eltűnnek és marad Afrika az apró négyzetekkel, melyek otthonok, történetek dobozokba zárva, én meg csak zavaró vonal vagyok a napsütésben.

Alattunk pálmafák, paloták és vörösre festett kőlabirintusok. Apró haragoszöld medencék, oázis, majd olívaerdők. A reptér csendes és kőcsipke felettünk az ég. Útlevél ellenőrzés és belépési okmány. E nélkül illegálisan tartózkodsz az országban, és hidd el nekem, elhagyni nehezebb, mint bejutni. A mozaikok csendjét azonban gyorsan megtöri az élő Marrakesh. 

Kőcsipke az ég

Hivatalos pénzváltó. Az öltönyös rám kacsint: ha 200 fontot váltok, jobb árfolyamot ad. Ezt lehet?

A mellékhelység ajtajában egy kendős néni tartja a tenyerét. Mellette felirat: free toilets. Most akkor ingyen van, vagy mégsem?

Taxisok hada követ, amíg a buszhoz érünk. Nincs kedvünk alkudozni velük. A busz modern és kényelmes, 100 dirhamért (kb. £8) retúr jegyet kapsz 2 személyre. És a busz nagy... nagyobb mint a régi mercedesek, mint a lovaskocsik, mint a szamár vontatta kordék és még a mopedeknél is nagyobb – hiába ül rajtuk egy egész család. Előznek balról, előznek minden irányból. Az út három sávos, a sávok jelöletlenek. Felesleges lenne, hiszen így öt kocsi is elfér egymás melett, na meg számtalan biciklis. Az ablakhoz nyomom az arcom, ahogy elhajtunk egy útszéli kóbor teve mellett. Hirtelen egy moped érkezik mellém. A sofőr arcán feket kendő, kezén fehér kesztyű, hosszú ruha lebeg utána, lábán kunkori orrú babouche (babus). Még látom a dús fekete szempillákat, aztán eltűnik a busz és az éppen balról előzni próbáló taxi között maradt 50 cm-ben.

A Jemma El Fna Marrakesh főtere. Hivatalosan is megérkeztünk...

Az előkészületek és annak hiánya

Igazolt hiányzás. Hosszú hallgatásom oka Afrika, annak is északnyugati csücske, ahol a jó öreg Európa csókolja homlokon a délibábba burkolódzott fekete kontinenst... a Gibraltár csókjától elpiruló Marokkó, annak is legvörösebb városa Marrakesh (Marrákes). 

Most, hogy ilyen költői bevezetést rittyentettem, be kell vallanom, hogy én „itten“ csak áldozat vagyok. Az út Rob szülinapi ajándéka, én meg csak feláldozódtam. Ha most gúnyos mosolyra vetemednél, akkor emlékezz csak vissza az oltásokra, amit elszenvedtem a célállomás érdekében.

Még az út előtt igyekeztem volt beszámolni az előkészületekről, de részemről azok valahogy elmaradtak. Pakolásként sikerült egy 5 pólóból és egy rövidnadrágból álló kupacot halmoznom a szoba sarkába, amelyet aztán Rob gondosan elhelyezett a bőröndünk zsebében. Én ezzel készen álltam. Itt kapna helyet a szokásos kántálásom arról, hogy én milyen rettenetes utazó vagyok. Az a fajta, aki csak felpattan a fapadosra, aztán meg zavarodottan ácsorog a repülőtér neontáblái alatt. De engem nem könnyű zavarba hozni, még nehezebb elveszteni, és ez esetben még útikönyvvel is felfegyverkeztem a sikeres tavaszolás érdekében, amit a gépen át is lapoztam. Tőlem többet senki ne kívánjon.

Rutinos rutintalanságom ellenére is nyugtalanított valami Marrakesshel kapcsolatban. Úgy fogalmazhatnánk, hogy baktériumok és vírustörzsek mikroszkopikus képe motozott bennem, melyek főleg orálisan támadnak. Értsd: mit eszem majd, hogy életben maradjak, úgy, hogy közben ne dögöljek bele?

Ezen töprengtem a London Luton Real Food Co. néven „csúfolt“ étkezdéjében, ahol sikerült egy gyerekreggelit kikönyörögnöm (mert a felnőtt kombóról úgyis levetettem volna a félig zöld paradicsomot, a ki tudja mivel töltött kolbászt és a babot, mely valljuk be, nem a legjobb ötlet egy zárt légterű gép fedélzetén). Itt, az agyamra telepedett vérhas vírus ködén át derengett a felismerés: a napokban kulináris vészhelyzet léphet fel! Megadóan bámultam Rob asztalra pottyant babszemére. Az sokat sejtetően kacsintott vissza rám.

A prüttyögő pocak története hamarosan következik...

... amennyiben dobtok egy tiszteletteljes szavazatot itt... köszönöm xxx.

Belépés megtagadva

Sokáig hallgattam. Ez a vulkángőzös dühkitörések utáni csend. A sarkon álltam és vártam. A kocsija még mindig az én felhajtómon. Két vidáman kacarászó nő bukkant elő a két háztömb közül. A fülemhez kaptam a telefonom és fogalmam sincs milyen nyelven beszéltem... magammal. Elfordultam. Arra gondoltam, felismerhetnek a képekről. A Valentin napi kollázs a mahagóni TV állványon... a korfui csókokkal, olcsó sörrel a Dunán, és ahogy a hajam rebben az újévi szélben, majd három superman hasítja az angol partokat. Vajon mit gondolhattak az ocsmány zöld békáról, ami a karácsonyi fényeknek és a sok forralt bornak köszönhetően került a birtokunkba?

Hűtő, asztal, négy fal és ami mögötte van

A lakberendezésről akartam írni. A shabby chic-ről. A gyűjtögetés átkáról, és nagyanyám szekrényéről, amit sosem festhetek le, mert annak ajtajára jegyezte fel 1968 márciusának időjárását. Ehelyett azonban sokkal fontosabbra döbbentem rá.

A lakásunk eladó. Egy késő délutáni telefonhívással kezdődött. Aztán már csak azt vettem észre, hogy takarítok a szabadnapomon, hogy showroom-á változtassam az otthonunkat. Idejében elhagytam a terepet. Idegenek jöttek. Nyoma sem volt a mi kis balfácán ügynökünknek, túlméretezett öltönyében és széthulló iratcsomójával. Maga James Bond jött, „inteligencsesre” fésülve és azzal a bizonyos angol modorral. És James Bonddal idegenek jöttek, hogy átsétáljanak az életünkön. Át a kárminpiros konyhaszekrényünkön, amit én festettem pirosra a padlóval együtt (ne használj szórófestéket zárt térben), át a fenyőpolcon, amit apa rakott össze (mert neki így teljes a kirándulás) és kalapács híján borosüveggel vertük a vernivalót. Besétáltak a hálószobába. Tudják, hogy Rob Márquezt olvas én pedig Oscar Wilde-ot. Valószínűleg észrevették a perverz vonzódásom a fonott kosarakhoz és a pöttyökhöz.

Kicsit úgy érzem, megerőszakoltak.

Azt hiszem, a lakberendezéssel kizárunk és bezárunk. Mert mi négy fal egyébként? Kívül a szomszéd macskája, a másik oldalon én. Mindketten mezítláb járunk és a kanapén töltjük az estét. Apropó, ülőgarnitúra. Rob szerint a kanapénak filozófiája van. Így a miénk ősrégi és „förtelmetes” színű, de mindent tud a fenék anatómiájáról és a legkényelmesebb rögbinéző pozitúrákról. Hát erről beszélek: mindennapi dolgaink és a történetük, az elcsöppent festékfoltok, a négy fal és ami mögötte van. A mindennapok rezonanciája. És többé nem tűröm, hogy idegenek zavarják meg. Kizárok és bezárok. 

Ez a bejegyzés a TeszVesz blogger versenyén indul: www.teszvesz.hu/bloggerverseny
Jelentkezz Te is!

Egy dietetikus rémálma avagy sókaramellás - mandulás szelet

Itt vagyok, itt vagyok. Mindenkitől elnézést a félbeszakított cukorolvasztós kálvária miatt. Gondolom már viszketett a fakanalatok, hogy belevágjatok a nagy kalóriaértékű kalandba. Akkor én innen folyatatnám, vagyis Mandulás-karamelles szelet a‘ la Olive – hozzátenném: kezdőknek!

Minden fogyklubbok réme

Amit a cekkerbe kell pakolni:

250 g kristálycukor, ha van akkor aranybarna, de ha eszed van (szürke), akkor jó lesz elfüstölni a mezei, „ócó cucor“ is

375 ml tejszín, sűrű, zsíros, ami a tehénből jön, nem az „ulalából“

50 g sózatlan vaj, mert itt van sós is, ami csak arra jó, hogy összezavarjon

2 ek Grand Marnier, ezt én kiváltottam 1 kk mandula aromával, a Grand Marnierral meg meglocsoltam a teámat

200 g mandulapehely

1 tojás és 1 sárgája, mármint a tojásé

½ citrom reszelt héja

1 csipet tengeri só pehely Most erre mit mondjak? Éljenek a gasztrosznobok! Te meg csippents bele a sótartódba.

50 g főzőcsoki, de ha jót akarsz enni, akkor legalább 75%-os kakaótartalmú, az őserdei majmok párzási dalára roppanó táblás afrodiziákum

A tészta:

250 g liszt

150 g vaj

1 ek porcukor

1 tojássárgája

Technikai paraméterek:

A tésztához mindent hidegen a késes betétű robotgépbe pakolunk és a kész kis bucinkat visszatesszük a hűtőbe arra a röpke pár órára, amíg elkészül a kRémünk. Akik ennél magabiztosabbak, azok egy kis pihentetés után kinyújtják, kibélelik vele a formát és elősütik. Tisztességes háziasszonyok a kis kerámia sütőbabokat használva – ez a bizonyos vak sütés. A trükkösek sima szárazbabot használnak, én meg vöröslencsét (babunk csak konzervben volt, az is paradicsomos). Tehát 180 °C, 15 perc.

Jön a retteget karamellizálás. Tapasztalatok: Ne nyúlj bele! Amint olvad, már kapd is le a tűzről, így nem lesz keserű, inkább csak elmélyül a cukor íze. Öntsd rá a tejszínt és a vajat. Ne nyúlj hozzá. Csak lassú tűzön olvaszd össze. Innen már menni fog. Beleteheted a likőrödet, vagy amid van, és a előre megpirított mandulapelyhet.

Na, még egy trükk. Ezután hűlni hagyjuk, mert nem akarjuk, hogy a tojások megfőjenek. Legalábbis még nem. Tehát ha lehűlt egy kicsit, hozzáadhatjuk a citromhéjjal felvert tojást és tojássárgáját. És az a bizonyos csavar: egy csipet sópehely! Ez adja meg a cinikus bukét!

Az elősütött tésztát megtöltheted a fentiek szerint elkészített fantasztikus sós karamell krémmel (ugye milyen flancosan hangzik?) és visszatolhatod a sütőbe. 20 perc és kész.

Ha kihűlt, rácsorgathatod a keserű csokidat. Langyosan, vaníliafagyival! Élvezd! Többször úgysem állsz neki!

A hájkommandónak:

Én ezt le sem merem írni: 577 kCal! A fagyi nélkül!

Jaj, hát nem is mondom... Lehet gratulálni a sütiverseny e heti fordulójának győzteséhez! 

Ahol a cukrok halnak...

Elegem van a tündérmesékből. Azt sem tudta mi az a tepsi, most meg recepteket fejleszt a Nestlé-nek. Nem bánja, ha a gyerek sós perecet gyömöszöl a fülébe és az külön öröm, ha retkes a konyha. A fiát egyébként Hétnek hívják. Mert a hetedik mesterséges megtermékenyítés után született. Ezúton is köszönöm a szüleimnek, hogy nem 1922-nek kereszteltek, a befutó hímivarsejt sorszáma alapján.

Valószínűleg, csak azért vagyok ilyen ingerült, mert közel egy kilo cukor füstölög a kukában, az önbecsülésemmel együtt. És szitkozódni is csak sziszegve szabad, a fogréseken át, mert én választottam receptet. Ha valaki még nem jött volna rá: sütiverseny – harmadik menet. 

Elolvasom a receptet. Azt írja, először olvasszam fel a cukrot kevés vízben. Teszem hozzá, Golden Caster Sugar, nem csak, amolyan réparoppantó fehércukor. Olvasztom, keverem, keverem, 45 perc és láss csodát, visszakristályosodik cukorrá, azzal a különbséggel, hogy öklömnyi tömbökké tapad és úgy szublimál át az örök cukor vadászmezőkre, ahol majd kevésbé megszenesedett társaival együtt üldözik a mesterséges édesítőszereket.

Az "újracukor"

Elolvasom a receptet. Megállapítom, hogy hülye, aki így csinál karamellt. Serpenyő a főzőlapra, bele a száraz cukor. Olvad. Talán túl gyorsan. Középen még egy kisebb Himalája fehérlik, a szélekről pedig már vulkánszerű füstkitöréseket produkál. Becsapom a konyhaajtót, még mielőtt megszólal a füstriasztónk. Ebben a pillanatban  az utcáról hallom a szirénákat. „Honnan tudták meg?“

Elolvasom a receptet. Megállapítom feleslegesen. Száraz cukor a serpenyőbe és amint olvadni kezd, rázom, mint egy félőrült. Amint folyékony már le is kapom a tűzről és letörlöm a meghatódottság könnyeit. Karamell. Nem égett. Megkóstolom. Egy ujjam oda. Forró!

Hozzáöntöm a tejszínt és a vajat. Megkeverem. Hiba. A karamell fele a kanalamon, mint egy hatalmas nyalóka, vigyorog szemtelenül. Eldobom a kanalat, cukrostul, vigyorostul. Ez egy diétás karamell szelet lesz.

Ne nyúlj hozzá!

Itt ül velem szemben. A konyhaasztalon. Kerek. Mert csak ilyen formám volt. Az is a trükkösebbik fajta. Aminek az alja csak úgy szabadon forgolódik... (erről a katasztrófáról később). Én és a mandulás-karamelles szeletem. Én megtörten, füstösen és megígérem, hogy holnap lesz recept is, ha valaki értékeli a kihívásokat, de most sürgősen el kell gondolkodnunk azon, hol élünk majd röpke egy hónap múlva...

Védőoltás pro és kontra… főleg kontra

Itt vagyok. Már tudom mozgatni a kezem. A hepatitisz, az egy átkozott találmány. Főleg tífusszal keverve. A másik karomban tetanusz és diftéria. Ez csak egy napra tette jégre az izomszövetet. Egyáltalán, hogy lehetnek teljesen biztosak abban, hogy azok a bacik már halottak? Nem csak 99%-ban, hanem 100 esetleg 110%-ban halottak. Igazán igazságtalan lenne összeszedni egy vérfertőzést, még mielőtt Afrika földjére tehetnéd a lábad. Mégiscsak autentikusabb onnan hazahozni egy ételmérgezést. 

Kedves Mikulás! Hozzál nekem puputevét...

Rob egy héttel előttem oltódott be. Én akkor döntöttem el, hogy kihagyom Marokkót. Nem, nem az utazás miatt. Egy riad sem lehet rosszabb, mint egy vonatfülke polcain aludni 5 kínaival Bécs és Velence között – nem sejtve, melyik a lány és melyik a fiú. A főtt bárányfej is emészthető, és állati nemi szerveket is csak férfiaknak szolgálnak fel. Remélem, hogy a kígyóbűvölők házi kedvence a köcsögben marad és őszintén hiszem, hogy gyorsabban futok, mint az agresszív piaci kofák nagy többsége. Ez ügyben egyébként már megtettem az óvintézkedést: vasárnaptól újra edzésben vagyok.

Viszont az oltások ügye hatalmas veszekedésbe fulladt. Nagyobba, mint mosógépbe száradt ruhák, vagy a paradicsomszószos fal estében. Mert én... félek a tűtől. Kapszulában bevenném a gubópestist is, de a tudat, hogy egy csövet vezessenek a testembe olyan helyen, ahol egyáltalán nincs testnyílás... Egy vérvétel az átlagosan három ájulást eredményez. Tehát négy oltás az 12 eszméletvesztést. Ehhez már egy szabadnapot kell kivennem! Végül is a lelkiismeret furdalás győzött és enyhe fizikai erő Rob részéről. Immunizálás megtörtént és a angliai kurta orvosi aktámba bekerült: fél a tűtől!

Íme néhány jó tanács meggondolatlan ajándékozóknak és olyan felkészületlen utazóknak, mint jómagam:

1. Ne ajánlj fel ajándék utat olyan embernek, aki kalandosnak hiszi magát (de nem annyira, hogy védőoltás nélkül vágjon neki az útnak).

2. Ha már felajánlottad az utat, tartsd meg a választás lehetőségét.

3. Az sose jó kezdet, ha az út a reptérre drágább, mint a repülőjegy. Ez csak két dolgot jelenthet: fapadossal utazol, ahol az extra lábhely annyit jelent, hogy kicsit vastagabb zoknit húzhatsz és a reptér valahol a préri közepén van, ahova aszfaltozott út még igen, de vasút már nem vezet.

4. Vajon mekkora kulturális különbséget jelenthet négy erősen ajánlott védőoltás és a tény, hogy csak palackozott vízzel moshatsz fogat?

5. Szótárazd ki a rettegett élelmiszereket. Jó tudni mi arabul és franciául a here és a pénisz... te elkerülheted őket, viszont bosszúból megetetheted az ünnepelttel: Boldog szülinapot!