Szörnyem Korfu

Kilépek az ajtón. Magam után rántom a hőségtől duzzatag deszkatömeget. Meg-megakad a lankás mészkőpadlón, majd akadékoskodása megszűnik és hangosan csapódik az ajtókeretbe. Csattan a nyelv, csattan a gyík, csattanok én. Szaggatott másodpercekig tartó ijedt csattogás. A bébigyíkok szárnypróbálgatásának ideje. Farkukat vesztett 3 centiméterük labilitásával kússzák a falakat és alázuhanva hasítják a levegőt minden ajtócsukásomra. A korfui burjánzó természet szorosra sikerült ölelése.

Itt éberré válsz, akár egy vadász. Látszólag zavartalanul sétálsz az út mentén – járda nincs. Melletted a bozótos, és egy vaddisznófalka csörtetésével szinkronizált gyíkraj vonulása. Állítólag ijedtek. Hát nem tudom mitől. Egyes példányok nagyobbak mint az alkarom. Ha jobban nekem rohan, elviszi a bokám.

A légtér tehát gyíkoktól és moszkitóktól hangos. Szúnyog, moszkitó, nem tudom, hogy takarja-e még a fogalom a teremtményeket. Elég rátermettek ahhoz, hogy megerőszakoljanak egy csirkét. Itt nem vámpírtörténetek vannak, hanem rettegett szúnyogok, akik éjszaka éhesen döngetik a palettákat. Ennél nagyobb repülő alkalmatosság errefelé a Boing 77 és a darázs – vigyázat, nem csípnek, hanem kardélre hánynak!

Persze minden hónapnak megvan a maga specialitása. Zöldszemű legyek, hájas gyíkok és most itt a kígyószezon. Láttunk itt már kígyót a májusi szépítkezés idején. Csavarodtak motoros kaszára, minigolf ütőre és az idegeimre is. Vaskosak, barnák és szánni valóak. Mint egy mázsásra duzzad földigiliszta. Hiányzik belőlük a kígyók kígyósságának virtuóz tánca: kecsesség, veszély és reszketeg félelem pikkelybe burkolt elegye. Hiányzik a pikkely.

De ezek a mostaniak... ezek szinte áttetszőek. Gyorsak és hangtalanok. És esküszöm, hogy ugranak. A minap a cipőm orrán landolt az egyik. Lepillantottam a lazán fűzött sportcipőmre és képzeletemben forogni kezdett az idegméregtől szaftos történet... Mert mi lett volna velem, ha ez az átok beleugrik a bokám és a surranóm közti eltérésbe, ott a lábszagtól megzavarodva irányt téveszt, és még beljebb ássa magát – na jó, ez itt már inkább egy a vérmes vakond jelent.

Ha előbb azt mondtam, a gyíkpopuláció éberré, ezek a fajta kígyókalandorok egyenesen paranoiddá tesznek. Állítólag nem életveszélyesek. Engem ez nem nyugtat meg. Sosem tudhatod, melyik homoki viperának ment el az esze. Nekem sem kellene itt lennem, és lám itt izzadok természetes élőhelyemtől ezer kilométerekre.

Pihe-puha történet

Körömnyi tollpihe ereszkedik a billentyűzetre. Szürke, bozontos kis jószág. A tollszár hófehér, légüres térként világít a puhaságban. A mi színpadi fiókánk még csupasz volt. Tátogó csőr és átlátszó zsigerek. Messziről elkerült a napos csibe tenyérmelengető izgalma. Inkább visszakanalaztuk a fészekbe, hogy hetekkel később egy elgörbült golfütővel vessünk véget a portyázásnak. Mert madárpotyadék a színpadon... és az élettel együtt járó egyéb borzalmak.

Nem nagyon bántott a dolog, de ma már inkább látnék három méteres guanó oszlopot, mint azt a „dance shownak“ nevezett borzalmat, melybe egy hete feleslegesen sok izzadós korfuit délutánt fektetünk, csak azért, hogy görbe lábunkat az ég felé meresztve átgördüljünk partnerünk gerincoszlopán. Már akinek van.

Mert Nuel egyértelműen a puhatestűek népes táborát szaporítja. Egy szaggatott rock&roll-t gyakoroltatott velem azon a délutánon, mikor RJ gépe Korfun landolt. Két riszi-riszi között a telefonon a fülemen próbáltam megfejteni, hol kóborol. Korfun nem lehet eltévedni. Balra indulsz vagy jobbra. Végül csak megérkezel, lehet megkerülve a szigetet, de megérkezel. Az Aqua Land-et hirdető tábla, azért mégsem a legjobb tájékozódási pont, lévén minden olajfa tövében van egy. Zavarba ejtő a kérdés, mi más lehetne még Péntekünk világítótornya. „Hm, elhagytad már a három hetes döglött kutyát a zöld műanyag konténer mellett, melyet Odüsszeusz óta nem ürítettek ki?“ Szerettem volna falhoz vágni a telefont, aztán ugyanazzal a lendülettel palacsintává dörzsölni Nuel fejét az olcsó kárpiton. De nem tettem. Inkább Chriss kezébe helyezetem a Galaxymat és RJ életét – félreértés ne essék, mindkettőt egyaránt szeretem, és nehéz döntés volt. Miután Nuel megunta a picsi-pacsit és elmorzsolt még 200 életidegen történetet előző szigetélményéről, már csattoghattam is haza, hogy kiderüljön a fiúk a tavernában ebédelnek. Így elcsigázottan, tréningruhában és mezítláb vágtattam vissza a tenyérnyi falatozóba, hogy végre az a bizonyos tenyér pihenhessen meg a derekamon, hogy végre eltűnjön közülünk a képernyő folyadékkristálya, hogy végre ne csak egy skype hangminőségi statisztika legyen az a bizonyos szexi brit akcentus. És ott volt ő, a tenger, a hőség, a kockás terítő, a megkopott székek és a rágógumivá merevedett vörös csápú polip, megszenvedett egymásra találásunk mártír szemtanúja.