Elveszni Marrakeshben... és a részletekben

Hogy is magyarázzam el. Van olyan utca, amelynek van színoldala, meg hátoldala. Amolyan turistáknak való, járdaszegélyes, szélesebb utca, forgalommal és fehér emberekkel. És az ezzel párhuzamosan futó hátoldala, mopedszerelőkkel, hentesekkel, felismerhetetlen ételektől szagító talponállókkal és a helyi munkásosztállyal, szamarastul, lovastul, kecskéstül. Valahogy, de főleg az én tájékozódási képességemre és makacsságomra hagyatkozva mi átkeveredtünk a fonákoldalra. És ez az utca sosem akart véget érni.

Próbálok pofátlan magabiztosságot erőltetni megszeppent ábrázatomra, de érzem, hogy Rob aggódik. Így a magabiztosság pulykaméreggé sikeredik, mert mit aggódik, csak nem koncolnak fel reggelire. Ennek ellenére engem is meglegyint a megkönnyebbülés szele, amikor megpillantom a Bab Agnau körvonalait. Marrakesh 19 kapujának egyike és bejárat a királyi negyedbe. Átlépve, várom a csodát, az ezeregy éjszaka meséit, de főleg csak az újabb zavarodottság környékez meg (ne meg az arab turistavadászok). Egér a labirintusban! Az arab kasbah, amolyan erődítmény, citadella, város a városban, ablakok nélkül. És ha én itt ellenség lennék, akkor inkább azon nyomban sarkon fordulnák és visszakocognák a sivatagba. De én ennél is elszántabb vagyok: turista! 

Bab Agnau

 Egy kis kitérő: VI. Mohamed, Marokkó jelenlegi királya rendkívül népszerű. Minden narancsárus bódéján ott díszeleg a képe. Fő célja a turizmus fellendítése. Minden szerénytelenséget félretéve, én javasolnám az utcatáblák bevezetését. Mindössze háromszor haladtunk el a Tombeaux Saadiem sírkamrák bejárata mellett. Ami egy – és most nem túlzok – 80 cm széles sikátor. 

Saadiem sírkamrák

 De ha szemfüles vagy, tudni fogod, hogy valamilyen történelmi ritkaság közelében jársz, mert megnövekedik az egy négyzetméterre eső, turistákra vadászó, lópokrócba öltözött pomponos berberek száma. Ez a törvényszerűség vezetett el minket a majdnem megsemmisített El Badii-ba is...

El Badii.. ami maradt

 A jegypénztár. Egy furnérlemezekből tákolt bódé. Lehet jegyet kapni, meg kombijegyet kapni. A kombijegy a minbar-ra szól. Ekkor még fogalmam sincs mi az a minbar, de extra 80 penny-t biztos megér. Azonban máris akadályba ütközök. A papa 80 éves és hiába magyarázom neki, hogy én kombijegyet akarok, csaknem azt ad... (ezt csak onnan tudom, mert kevesebbet fizetek, mint amennyit kellene, a jegyen ugyanis minden arabul van és egyébként is tökéletesen megegyezik a sírkamráknál kapottaknál). Végül Rob francia tudása győz az én jelbeszédem felett. Alig lépünk át a kapun, elénk pattan egy, az előbbinél valamivel vitálisabb öreg. Kezdem azt hinni, hogy a helyi nyugdíjasklub évi taggyűlésére váltottunk jegyet, de az öreg durván félbeszakítja a töprengést és kérdezi, milyen nyelven beszélünk. Mondom főként angolul. Na hát ő nem. Ennek ellenére felajánlja idegenvezetői szolgáltatásait. Itt teszem hozzá, hogy az El Badii, egy hatalmas, de az előző dinasztia által lerombolt palotakert, ami szabályos négyzet alakú, tehát eltévedni nem tudom, mennyire lehet. A csupasz falakon kívül nem sok maradt. Az a hely, ahol sétálni lehet és eltöprengeni az emberi nagyravágyás aljasságán. Ezenkívül, azon ritka látványoságok egyike, ahol angol ismertető kalauzol végig a komplexumban. Rob egyébként sem érti mit beszél az öreg, én fordítok angolról angolra.

A fenti tények ismeretében udvariasan visszautasítjuk az úriembert. Erre ő megfenyeget, hogy ha turistacsoport érkezik és ő körbevezeti őket, ne próbáljuk titokban követni. Mindezt megerősíti egy vadkant is megszégyenítő böffentéssel. Állunk ott, visszafojtott nevetőgörcsöktől megbénítva és arra gondolok, hogy a a hercegnek még van mit finomítania a dolgokon! 

Csigadzsúz és a marokkói „fast food“ rejtelmei

Apámat vaddisznók kergetik. Vagy Torgyán József aktatáskával. Neki az éjszakai emésztés nem gond. Jóllakottan kell ágyba bújnia. És a genetika az DNS-be vésett törvény. Mosom kezeimet és nyugodtan majszolom a mézes mogyorós reggelizőpelyhet este tíz óra magasságában, az ágyban fekve, pizsamában. Aztán persze a morzsa szúrja a seggünk, de ez még mindig elviselhetőbb, mint én éhesen.

Így amikor a marokkói estében bejelentettem, hogy éhes vagyok, Rob egy percig sem teketóriázott tovább és egy jól irányzott rögbi támadással berángatott a Jemaa el Fna első sátrába. Majdnem az elsőbe, mert azt a bizonyos előkelő helyet a csigaárusok foglalják el. Lapos serpenyőkben egy méter magasan tobzódnak a már kevésbe pajkos csíkos csigák, míg a főleg helybéli falatozók magas gólyalábú székeken ülnek és egy fogpiszkáló segítségével lakoltatják ki a kis puhatestűeket. Miután ilyen technikásan, a szerencsétlen csiga-biga a szájüregen keresztül az emésztőrendszerbe került, a rituálé elmaradhatatlan része a főzőlé, avagy a csigadzsúz kiszürcsölése.

A'la carte

Így Rob, bölcs erőlelátással inkább a második sátorsor egyikébe rángatott be. Hosszú sörpadok és az elmaradhatatlan pvc terítők. Ez itt nem a meghitt étkezés színhelye. Szellemes marokkói pincérek vadásznak rád a sátorok szűk utcáiban, jobb napokat látott fehér köntösbe bújva és diadalittasan tuszkolják szorosabbra a már falatozókat, hogy te is helyett kaphass a terülj-terülj asztalkám körül. A terülj-terülj asztalkámra főleg barna csomagolópapír terül a higiénia szellemében, és ugyanez kap szerepet papírszalvétaként is. Megkapjuk a francia menüt és a szokásos lapos kovásztalan kenyeret (mint említettem, ez jön, ha kéred, ha nem) és meglepetésként kétféle mártogatóst. Egy langyos, édeskés paradicsomlevet, és egy chilis, citromfüves hideg paradicsomsűrítményt. Én kapom az édeset, Rob az erőset. Ezt gyorsan megcseréljük, hogy helyreálljon a megbillent világrend. A menüt nem kérem, inkább odaverekszem az ételekkel megpakolt standhoz és a jó öreg mutogatós módszerrel összeállítom a vacsorám. Darált és nyers dolgok kizárva, báránnyal kezdődő ételek szintén potyognak a rostán, a tagine-ból mára elég volt, így főleg grillezett zöldségek és garnéla a vacsorám. 

Megunhatatlan garnéla

Rob kolbászkái... és báránygolyói, hm...

Most pedig az árakról és adagokról. Olcsó és kevés, avagy az ár érték arány tökéletes egyensúlyban van. Előnye: szinte mindent kipróbálhatsz jelentősebb anyagi kár nélkül.

A disegn: nagyanyám kredencére emlékeztet. A fellelhető összes szín és stílus, apró tálak, meggyőződésem szerint nincs két egyforma.

Amit tudni illik: ha borravalót adsz, akkor azt észrevétlenül kell a célszemély kezébe juttatni, különben megy a „közösbe“, ami itt a tulajdonos zsebét jelenti.

Hogy időt spórolj: felesleges sokat válogatni a sátrak között. Mindenhol ugyanazt találod ugyanolyan árban.

Itt melléfogni nehéz. Előtted a kaja, eszel vagy húzd a nyálkát a csigaárusok felé!

A tányérra koncentrálj!

Mentatea, kávéház… a’la Marokkó

Ide hallani a kígyóbűvölők sípjait és a táncos dobokat. Elaludtam a napágyon. Fejemen az útikönyvből homlokomra száradt betűkkel. A tavaszi afrikai napsütés, mint egy szeretve-undok nagynéni, pirosra csípte a bőröm. Kivéve az arcomon. Ott még most is jól olvashatók a részletek a Marrakesh medina falakról. A zuhany jól esik a zöld mozaikok között. Langyos és rövid. Ennyire telik az apró napkollektorokkal fűtött tartály kapacitásából.

Késő délután. A Brasserie du Glacier az egyetlen hely, ahol még asztalt kapunk. A terasz benyúlik a tér életébe. A korláton túl majomidomárok és egy földön kuporgó öregúr terelgeti hörcsögeit a meggazdagodás távoli reményével. Itallap nincs. Kávé és mentatea. Apró poharakból, lapos réztányéron, kockacukorhegyekkel. Teáskanna nincs. A teáskanna magába foglalja az egész világegyetemet. Nekünk pedig legyen elég a most. Szeretném, ha a poharak kristályból lennének, mint Az Alkimista lapjain. Vagy legalább festett üveg…

Mutatványosok hányják a cigánykereket és a legkisebbik, aki az imént kis híjján orrával túrta fel a macskakövet aprópénzért kalapol. Cipőpucoló jár körbe. Keféjét ütemesen veri a kis fa ládikóhoz. Ránézek a sarumra. A pincér megzavar. Magas, mokkaszínű arab, tökéletesre nyírt arcszőrzettel. Már érezni lehet az éjszakai piac grilljeinek füstjét. A nap elhalóban, körülöttünk pedig ott lüktet a végtele energia a káoszban.

Csiga-biga a fazékban

A Marrakesh óvárosát körülvevő falakban a komfortzóna összeszűkül. Zsibongó tömegek és zsúfolt kávéházi teraszok. Köztem és a szomszéd széken kuporgó kócos kislány között alig 15 cm. A tekintetét még közelebb érzem. Sokáig bámul. Rámosolygok. Ő tovább fészkelődik és mutatóujja hegyével megérint. Szeretnék szétpukkanni, mint egy buborék, csak a vicc kedvéért, de túl valósnak bizonyulok. Valósnak, fehérnek és csupasznak egy 4 éves marokkói világában.

A kávé és az édes mentatea csak felzörgeti a bennem szunnyadó világevőt. Elég lesz a furcsa ismerkedésből és a lusta szemlélődésből. Lelépünk a teraszról és sodródunk a tömeggel. Összeszedjük a bátorságunkat és vadászni indulunk az éjszakai piac sátrai között… valami harapnivaló után. 

És ami a tagine-ba pottyant…

A müezzinem elhallgat. Nagyokat püfögött a végén. Talán a tagine beszélt vissza. Nem tudom esznek-e a müezzinek taginet ebédre. Mi igen.

Az egy tény, hogy a tagine ott van a kötelezők listáján. Ez azonban nem azt jelenti, hogy én automatikusan ki is pipálom. Viszont van az éhségnek az a szintje, ahol háttérbe szorulnak a higiéniás elvárások, a kulturális különbségek és a nejlon abrosztól való fizikai viszolygás. 

Chez Bahia

A Rue Riad Zitoun El Kédim szűk utcáján tolongunk. Az utcafalnak támasztott fekete táblák rövid ételsorait böngésszük. Számottevő különbség nincs. Hogy hova ülsz be csak a hívogató pincérek ügyességén múlik. Chez Bahia. Nyolc asztal. A bejárat mellett parázson egyszemélyes agyag taginok tucatjai. Kék papírterítő, azon egy fehér csipke, majd egy roppanós műanyag. Olcsó székek és elképesztő kézműves mozaikok a falakon. A múlt pompájának és a ma iparszerű turistavadászatának furcsa elegye, melyet a réz mennyezeti ventillátor próbál eggyé mosni, utolsó leheletével. Gyerekkorom kommunista cukrászdáját idézi... a ventillátor. Minden más idegen. A falnak támasztott erőteljes kék ajtó sárgaréz veretek egzotikus domborulataival és a gondolataimban hagyott kérdőjelekkel.

A kérdőjelek

Édes mentatea és kovásztalan kenyér. A francia étlappal birkózunk. Nem hosszú, csak francia. Én egyetlen dologban bízom: a zöldségben. A hús az túl sok megválaszolatlan kérdést vet fel. A hús az legyen halott. De nem mindegy, hogy mennyi ideje halott. Hol halt meg és hogy halt meg. És a tetemnek melyik része kerül a tányéromra. De a zöldség, a zöldség az nem beszél vissza.

A tagine forró. Még nagyokat pöfékel a kitágult orrlyukaink alatt. Nekem kicsit túl sok a koriander, de ez teljesen szubjektív vélemény. És hogy őszinte legyek, nekem már az sok, ha egyáltalán van benne. Valahogy mindig a mosogatószer ízét idézi. De a fűszeres szilvaszósz a kis kupac csúcsán. Az az illatos lila kis kupac, az maga a muzulmán Kánaán. A kuszkuszom friss és pergős, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rob csirkés taginjában még vígan kaparász egy csirkeláb. A húsról alkotott fentebb ismertetett teóriám beigazolódott.

Kukurikú kiskakas

Lustán szürcsöljük a második adag édes mentateánkat. Szeretem a kis ezüstkancsót, az apró poharakat és az egész magasról csorgatós, gőzölgő rituálét. Szeretem, hogy itt 10 fontért kalandozhatok az éttermek és a sarki talponállók között (mert ennyibe kerül két fogás). Szeretem nézni a francia nőt, ahogy pastillát eszik a műanyag széken ülve, de mindezt olyan diplomáciával, mintha a királynő hívta volna teára. És szeretem nézni, ahogy a pincér megcsókolja a borravalót.

Férfiszoprán az ágyamban

Reggel. Másodszor. Hajnalban arra riadtam, hogy valaki a szobámban énekel, tyúkszemig hasító, szomorú kappanhangon. Felébresztettem volna Robot, de már nagyokat pislogott mellettem a sötétben. Éreztem a szemgolyók erőlködő kaparászását az átláthatatlanságon. Korfun simán megfőzik a túl korán rikkantó kakasokat. Hirtelen egy recept sem jutott eszembe müezzinre, de eldöntöttem, elkapom a fickót. Úgy tíz másodpercen belül egy újabb láthatatlan hang csatlakozott és rövid időn belül kórussá erősödtek. Ez megtorpantott a támadásban és eloszlatta az álmos ópiumot. Hajnali öt óra, az első napsugarakkal az égbe szálló ima. Teljesen megtölti az apró belső udvart és a magas mennyezetű belső tereket. Percekig kereng a riadként használt francia villában, majd mély csendet vágva maga után elhal az istenfélő ajkakon. 

MarraKiss xxx.

Juszuf patyolat földet verő hálóruhában. Csak bőrpapucsa kancsal orra villan léptei ritmusára. A narancslé napsugár ízű. Melegíti a pocakod. A kávé gyenge, a kenyér kovásztalan, a sajt francia, a lekvárt talán aszalt barackból főzték az egyszerű dolgok nagyszerűségével.

Hogy magyarázzam el, hogy megértsétek? Ezek az apró, egykoron francia villák, mint buborék a szódában. Apró, elszigetelt, légmentes terek, de magában a zizegő szódában. Amint kidugod az orrod magával ragad a pezsgés.

Már kora délelőtt pirosan virít a vállam a sárga spagettipántok alatt. A nap magasan jár és átvilágítja az angolkórós hajszálereket. Sorra vesszük a kötelezőket. Koutoubia mecset és egy elfelejtett hercegnő sírja, akinek nevét én is elfelejtettem. Talán a sorsunk tényleg meg van írva, és feledhetetlenné tesz felejthetőségünk. Az élet humora kifinomultabb, mint az enyém.

A mecset mögötti pálmakertben üldözőbe vesznek a piros lópokrócba és rézedényekbe öltözött hegyi emberek. Ha fényképezőgéped van (ami elég sanszos a rövidnadrágos, fehérlábú turistáknál), az olyan, mintha vörös célkeresztet rajzoltak volna a homlokodra. Itt mindenki árulja a mosolyát és a vendégszeretetét. Végső elkeseredettségünkbe a Cyber parkba rohanunk. Megvetően néztük a nevet – még mielőtt a lesifotózkodók megtámadtak volna. 3D pálmák és interaktív tevék lebegtek a szemünk előtt. Aztán kiderült a Cyber a 2 internetkapcsolatot jelentő panelt és a tiszta WC-t takarja. Van azonban még szökőkút (vízzel!) és hatalmas, egészséges fák pajkos árnyékkal, és langyos kőpadok... és nincsenek ajánlkozók, és nehézfegyverzetű turistavadászok. Kivéve egy kicsit büdös fickót, de ő csak Robbot világosította fel a marokkói fociról. Én megúsztam egy „Welcome sister“ köszöntéssel. 

Európai szégyentelen céda módjára elnyúlok a kőpadon. Hallgatom a déli hívó imát. Az 5 hallótávolságon belüli mecset minden ájtatossága egy levegőt megremegtető délibábbá kuszálódik. Én azonban már tudom... már tudom, melyik a kedvenc müezzinem. 

Koutoubia mecset