2012. április 30., hétfő

Elveszni Marrakeshben... és a részletekben

Hogy is magyarázzam el. Van olyan utca, amelynek van színoldala, meg hátoldala. Amolyan turistáknak való, járdaszegélyes, szélesebb utca, forgalommal és fehér emberekkel. És az ezzel párhuzamosan futó hátoldala, mopedszerelőkkel, hentesekkel, felismerhetetlen ételektől szagító talponállókkal és a helyi munkásosztállyal, szamarastul, lovastul, kecskéstül. Valahogy, de főleg az én tájékozódási képességemre és makacsságomra hagyatkozva mi átkeveredtünk a fonákoldalra. És ez az utca sosem akart véget érni.

Próbálok pofátlan magabiztosságot erőltetni megszeppent ábrázatomra, de érzem, hogy Rob aggódik. Így a magabiztosság pulykaméreggé sikeredik, mert mit aggódik, csak nem koncolnak fel reggelire. Ennek ellenére engem is meglegyint a megkönnyebbülés szele, amikor megpillantom a Bab Agnau körvonalait. Marrakesh 19 kapujának egyike és bejárat a királyi negyedbe. Átlépve, várom a csodát, az ezeregy éjszaka meséit, de főleg csak az újabb zavarodottság környékez meg (ne meg az arab turistavadászok). Egér a labirintusban! Az arab kasbah, amolyan erődítmény, citadella, város a városban, ablakok nélkül. És ha én itt ellenség lennék, akkor inkább azon nyomban sarkon fordulnák és visszakocognák a sivatagba. De én ennél is elszántabb vagyok: turista! 

Bab Agnau

 Egy kis kitérő: VI. Mohamed, Marokkó jelenlegi királya rendkívül népszerű. Minden narancsárus bódéján ott díszeleg a képe. Fő célja a turizmus fellendítése. Minden szerénytelenséget félretéve, én javasolnám az utcatáblák bevezetését. Mindössze háromszor haladtunk el a Tombeaux Saadiem sírkamrák bejárata mellett. Ami egy – és most nem túlzok – 80 cm széles sikátor. 

Saadiem sírkamrák

 De ha szemfüles vagy, tudni fogod, hogy valamilyen történelmi ritkaság közelében jársz, mert megnövekedik az egy négyzetméterre eső, turistákra vadászó, lópokrócba öltözött pomponos berberek száma. Ez a törvényszerűség vezetett el minket a majdnem megsemmisített El Badii-ba is...

El Badii.. ami maradt

 A jegypénztár. Egy furnérlemezekből tákolt bódé. Lehet jegyet kapni, meg kombijegyet kapni. A kombijegy a minbar-ra szól. Ekkor még fogalmam sincs mi az a minbar, de extra 80 penny-t biztos megér. Azonban máris akadályba ütközök. A papa 80 éves és hiába magyarázom neki, hogy én kombijegyet akarok, csaknem azt ad... (ezt csak onnan tudom, mert kevesebbet fizetek, mint amennyit kellene, a jegyen ugyanis minden arabul van és egyébként is tökéletesen megegyezik a sírkamráknál kapottaknál). Végül Rob francia tudása győz az én jelbeszédem felett. Alig lépünk át a kapun, elénk pattan egy, az előbbinél valamivel vitálisabb öreg. Kezdem azt hinni, hogy a helyi nyugdíjasklub évi taggyűlésére váltottunk jegyet, de az öreg durván félbeszakítja a töprengést és kérdezi, milyen nyelven beszélünk. Mondom főként angolul. Na hát ő nem. Ennek ellenére felajánlja idegenvezetői szolgáltatásait. Itt teszem hozzá, hogy az El Badii, egy hatalmas, de az előző dinasztia által lerombolt palotakert, ami szabályos négyzet alakú, tehát eltévedni nem tudom, mennyire lehet. A csupasz falakon kívül nem sok maradt. Az a hely, ahol sétálni lehet és eltöprengeni az emberi nagyravágyás aljasságán. Ezenkívül, azon ritka látványoságok egyike, ahol angol ismertető kalauzol végig a komplexumban. Rob egyébként sem érti mit beszél az öreg, én fordítok angolról angolra.
A fenti tények ismeretében udvariasan visszautasítjuk az úriembert. Erre ő megfenyeget, hogy ha turistacsoport érkezik és ő körbevezeti őket, ne próbáljuk titokban követni. Mindezt megerősíti egy vadkant is megszégyenítő böffentéssel. Állunk ott, visszafojtott nevetőgörcsöktől megbénítva és arra gondolok, hogy a a hercegnek még van mit finomítania a dolgokon! 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése