Már ezer éve hazaértünk Marrakeshből, de én
még mindig erről írok. Ennek két oka van:
1. Mert blogbejegyzéseim olyanok, mint a matató ménkű: „ ...alapvetően egy fénylő,
változatos alakú, de … lassú mozgású … földközeli objektum. Létezése önmaga is
hosszú ideig vita tárgyát képezte, mibenlétének és keletkezésének körülményei
egyelőre még nem tisztázottak. Kutatását nehezíti, hogy laboratóriumi
körülmények között való előállítása nem megoldott…”
2. Jobb téma azóta sem akadt, hiszen itt azóta
is rendíthetetlenül esik. Szabadnapjainkon építjük a bárkát és tereljük össze
az arra érdemes állatfajtákat (főleg szalonnadisznót és nagymellű csibéket).
Viszont mint minden, a puputeve nyargalászás
is véget ér egyszer. A bélmozgásunk azóta rendeződött, a földbe mélyesztett
csempézett lyukak pedig csak a leghorrorisztikusabb rémálmaimban kísértenek.
Büszkén hordom a kecskebőr táskám. Sokat
alkudtam érte. Férfias küzdelem volt a souk labirintusban. Rob izzadó tenyérrel
állt mellettem, nem tudta merre menekülhetnénk a szűk, araboktól hemzsegő
útvesztőkben. Az egyik bazárból udvariasan ki is penderítettek. Pedig ritkán
engednek el turistát némi készpénz kialkudása nélkül. Hiszem, hogy az egész
napos szuvenírvadászat során többször is megátkoztak. Ennélfogva még
óvatosabban kerülgettem a dilis kígyóbűvölőket és a transzvesztita
hennafestőket.
 |
| Souk avagy Marrakesh high street |
Fáradtan dőltünk végig a tetőteraszon. A
tűpettyes eget bámultuk és egy-egy hullócsillag láttán azt kívántuk, bárcsak
lenne borunk. Én azt is kívántam, hogy jobban értsünk a csillagképekhez, mert
okoskodásunk eredményeként Uránusz fején egy ló kötött ki. Talán ezt jobban át
kéne gondolni! Vagy csak hagyni kéne az egészet úgy, ahogy van, Afrika illatú,
romantikus nyáresti emléknek.
