Köszönöm, annak a lusta lánynak

Hárman kezdtük a beszélgetést. Ebből ketten már 12 éve felbukkanunk egymás életében. Jobban mondva én bukkanok fel az ő életében. Mert ő a legkényelmesebb barátnő kitüntetés büszke tulajdonosa, akinek délutáni szundi jár a legsürgetőbb próbatételek előtt is. Édesanyja korosztályának tipizált regényhőse, a sosem pihenő, bűnösen jó pudingos kalácsot sütő, családját apró tenyerén hordozó nő. Legifjabb menye a világra szomjazó báj maga. Oroszul tanul, hogy eredetiben olvassa a legnagyobbakat, két szoptatás közben műfordít és csiklandozó szófordulataiba beleszeret az ember. Izzással beszél az irodalomfilozófiáról és Tulipán aznapi pelus-töltelékéről is. A kis virág hófehér bőrű baba, édesanyja csodálkozó, magasba futó szemöldökével és a hozzád leereszkedő, szívbemarkoló gesztussal, amellyel kis buksiját melledre hajtja. Társa Fanni, egy mackójelmezbe bújt, gömbölyű gesztenye. Édesanyjával villámlátogatásra érkeznek. Emlékszem rá. Pár éve még jelenlétével voltak hangosak a partik. A két tinédzser lány elragadó. Fiatalságuk és a tudattalan szexualitást és érzékiséget sugárzó hatalmas szemek igézőek. A kis cserfes szégyentelenül csacsog bele minden témába, míg nővére a bölcsek hallgatagságával szemléli a zsibvásárt. Anyjuk az idősebb testvérnek tűnik, pedig ő a másik meny, sógornő, rokon. Dédi 83 évének minden cseppje betölti a szobát. Köréd fonódik jókedve, életének egyszerű értékekből desztillált esszenciája, ráncainak mélysége és tisztasága. Fáradhatatlan kurjongatások közepette rázza, ahogy ő mondja: a kis Tulipántot.

A frissen sült, forró lángos körbejár és meg-megcsendülnek a poharak. Gagyogunk és átkozódunk, nevetve szárítjuk fel a könnyeinket. Szeretnék kitárni ajtót, ablakot. Aprócska ez a szoba. Parányi ennek a roppant erőnek.

Csak 11 nő vagyunk, 8 hónapostól 83 éves korig. Néha imádottak, néha megvetettek, néha öntudatlanok, néha a hódítók diadaltáncát járva. Paprikás krumplit főzünk és kirúzsozzuk a szánkat. Apákat temetünk és Megváltót adunk a világnak. Ezek mind mi vagyunk!

Befejezetlenül és újrakezdve

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy senkit sem érdekelnek önmagammal telt hétköznapjaim, és a rám szakad időt arra fordíthatnám, hogy behozzam üvegheggyé csúcsosodott lemaradásomat, az izgalmas, megbotránkoztató vagy bolha-felfújt jellegű, emlékké aszott évből. De én akkor is ideharsogom a szombatom, amely során csődöt mondtam, mint pincérnő és újra beleszerettem a női nembe.

Anyagi helyzetemtől függetlenül, őrült utazási terveimtől függően és a mindennapok fenyegető nyugalmának nyomására alkalmi állás belasszózását tűztem ki célul. Én vagyok a Napsütötte Toszkána contessája. Megingathatatlanul hiszek a jelekben. És még inkább hajlamos vagyok arra, hogy jelnek nyilvánítsak mindent, ami nekem tetsző görbületet ad életpályámnak. Ha tehát felszolgálót keresnek kedvenc kávézómba, mi más is lehetne ez, mint égi szikra. Íróként kreatív önéletrajzokat gyártok, és ha valaha is lesittelnek, akkor az csakis okirat-hamísításért történhet. Így vagy úgy, eljutottam egész az állásinterjúig (ha bárki mosolyra húzná a száját, el sem hiszitek, milyen nehéz ma egy zsíros pincérnő-állást kifogni).

Ennek ellenére azt hiszem jól ment… az első kérdésig. Szó szerint idézném: „Maga mit keres itt?” A jószagú borókabogyóra esküszöm, önmagamhoz képest visszafogottan öltöztem fel és az önéletrajzomat is megkopaszítottam felesleges cifraságoktól. Mégis úgy éreztem magam, mint Gandhi a pankrátorok között. Azt hiszem legalább ők élvezték a rögtönzött autobiográfiát, és hát a kávéjuk a régi. Szorítsatok most szombaton is!

És itt, ez a blogbejegyzés a befejezetlenségre ítéltetett. Olvasd a következőt! Az lett volna a végszó… aztán, úgy gondoltam, annál többet érdemel…

S.O.S. – Sárgán Ordító Susogás

Új életem státuszszimbólumának választom. Szemtelenül hangos, provokatívan narancs és nyersségében szexi. Alulértékelt. A répa kihívásokat rejteget.

A perceket ugyan nem számolom, de 10 napja és 15 órája vagyok otthon. A leépülés máris visszafordíthatatlan. A répa inspirál. Sosem hittem volna, ...

... hogy valaha is leírom ezt a mondatot.

... hogy egyáltalán megszületik ez a mondat.

... hogy ez a két szó megfér egy mondatban.

De ne dramatizáljuk itt túl a dolgokat. Mindössze arról van szó, hogy napról-napra forgatókönyvszerűen kudarcba fulladó diétám egyetlen reszketeg tartópillére Daucus carota, vagy ahogy öregapám mondaná: a „rípa”. Egyben azonban biztos vagyok: papát, a főtt szalonna koronázatlan királyát teljesen hidegen hagyta a kis gyökértest. Ezen képességét most őszintén irigylem és üdvözölnék mindent, ami hangos műfogsor-csatoggásra és tétlen emésztésre ítélne – kizárólag a kakukkos óra árnyékában.

Miután hátamról legördült a rutin, csuklómról letekeredett a vasaló zsinórja és tenyeremből kicsusszant az aprócska, mindig ragacsos kis mancs, az agyam átvette az uralmat. Másfél éve nem terveztem, most mégis kollekcióvá gyűrődik a Guernica sebesült lova, darabokra hull anyám ballonkabátja és szexista szimbólumként tekereg a leporolt próbababán. A háttérben új blogok rss feedje villog és regények íródnak a kávé illatából. Reszketek az adrenalintól, mert annyi lehetőséget látok az amőba-szerű mindennapokban. Tiszta pillanataimban kétségbeesetten keresem azt a guillotinet, mely végre leválasztja a perpetuum mobileként működő fejemet testemről. Azt hiszem, egy pincérnői állás megmentené az életem. Dobjon rám valaki egy vasmacskát, hogy visszasüllyedjek a valóságba.

Répa akarok lenni – narancssárgán ropogni mások foga alatt!