Ma „ham and eggs“-
et vacsoráztunk. Sonkából. Otthoni, füstölt, sós, remegő sonkából. És
a tojás boldog volt, hogy szaftos lehetett. Az egyszerű dolgok megnyerő
vehemenciája.
A karácsonyi
csomagban jött.
Meg a lyukas szív
linzer. Azt hiszem szilvalekvárral. A szeptemberi két hétben főztük,
amikor anya szeme kilyukadt. Duzzogtam a katlan mellett az elfoglalt
emberek öntudatosságával. Aztán meg vajas kenyérrel töröltük ki
a vasedényt. Én és a kutya, Mákvirág.
Mák is volt benne. Megőrölve
az idén. Mert nincs kávédarálóm. Mákdarálóm meg még úgy sem. Nem tudom mi lesz
belőle. Talán csak megeszem… cukorral és kiskanállal.
És dió. Ami miatt
apám biztosan cafatosra rágta anyám fülét, mert nedvesen vette, vagy rossz
helyről szedték, vagy csak mert pucolni kell.
És akácméz. Érezni
a fehér illatát. Pontosan, mint az áprilisi akác az ablakom alatt... a tyúkudvar
közepén. És azt is tudom honnan jött. Sok-sok-sok évvel ezelőtt egy nagyon
szőke kamasz fiú mesélt gyufás
skatulyákba zárt méhkirálynőkről.
És karácsonyi
ostya. Épen és töretlenül. Még azt is megbocsátom, hogy nem a takarító néni
sütötte… akinek elfelejtettem a nevét. Majd fokhagymával és mézzel eszem és
hagyom, hogy mindenki megbotránkozzon.
Leporolom a betlehemi
csillagot és jászolba teszem a kis Jézust. Megbocsáthatatlan nosztalgia. Az
a fajta, ami a földre taszít és kisúroltatja veled a sütőt Adám-Éva
napján. Én nem akasztom a zoknim az ágy sarkába és a karácsonyi angyalok
sem szorultak még senki kéményébe mifelénk. Már csak ezért is foggal-körömmel a gyermekkorok
fenyőillatú idilléhez... ami ettől még megbocsáthatatlan nosztalgia. De amit mindig
enyhít egy kézzel gyúrt ádventi csomag. És máris jobb hely a világ!
