Flashback

Ígéretemhez hűtlenül, önmagamhoz hűen, megint csak késve jelentkezem. Égszakadás, földindulás, tökéletes idő a visszajátszásra.

Vissza arra a forró és zavartalanul kék egű római reggelre, ahol megbocsáthatatlanul elaludtunk. Vendéglátónk szöszmötölésére ébredtem. Mau mokány kis ember, fél fejjel az én repülési magasságom alatt hasítja a levegőt. Túl a harmincon, negyvenes külcsínnel. Igazi olasz szívtipróhoz méltóan, félhosszú, hullámos hajkoronával, melynek selymes fényét, csak a nekivetemedett kopaszodás tompítja egy kicsit. Foglalkozása: informatikus, zug-DJ. Ez utóbbit én akasztottam rá… mármint a „zug” részét. Kicsit olyan, mint a mi Tibi bácsink. Nappal pöttyös labda, éjjel topless lányok (-ról álmodik). Hajnali négykor, neki még belefért egy rövid eszmefuttatás a besült 4 éves kapcsolatáról, a DJ életérzésről, a lakás feltérképezése, a légkondi megjárattatása – röpke 15 percre -, és az atomnyi konyha, melyben még mosogatógép is van! Igen, ő az imponálós fajta. Annak ellenére, hogy Európa egyik leggazdagabb országának legsznobabb kisvárosából érkeztünk, nagy egyetértésben ámuldoztunk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elérjük azt a bizonyos kanapét is.

Reggel kilenc, mi még pizsamában, nyakunkon a sztrájkoló olaszokkal, és igencsak túlzsúfolt napi programfüzettel. Kétszemélyes hangyabollyá változunk, hisz veszélyben a Vatikán! Jelenleg épp a sorban kellene állni kínai turistákat cselezgetve, nem pedig a hangyászsün szerepét alakító maut kerülgetni. Még 24 órája sem vagyok a városban, de már megkaptam, amiért jöttem: az olasz mindennapok temperamentumát. Röpke 5 perc alatt, 50-szer változtatja meg arra vonatkozó tanácsait, hogy hogyan jussunk be a városközpontba. Burjánzó ellenszenvem majdnem elsöpri egy felajánlott kávéval. Nem, nem a méret a lényeg, de én a kávéban nem ismerek tréfát. Amit kaptunk, az pár koffeinatom volt összekapaszkodva egy gyűszűben. Nagy könyörgések árán kierőszakoltam hozzá pár laktóz-molekulát is – megszentségtelenítve ezzel a reggeli szűz espresso hagyományát-, és az egészet testvériesen eloszlattam a szájüregemben.

Nem akarok hálátlannak tűnni, de a segítsége kissé megtépázta a jól követhető logikához szokott idegeimet. Stratégiai kiselőadásának vége az lett, hogy kivitt minket a vonatállomásra, hátha jön majd valami. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem voltunk egyedül. Tehát vártuk a jó szerencsét, amihez remélhetőleg egy szerelvény is csatolva lesz. Ryan mindeközben igyekezett megmenteni maut a fagyott mamutot is kettészelő pillantásomtól. Nem tudom mennyi idő telt el, de úgy mínusz végtelen és plusz végtelen között félúton, míg végre felkapaszkodtunk egy arra tévedt „gőzösre”. A Trastevere-n szálltunk le. Az egyetlen hely, amely igazán vonzott, és nem bírtam ki, hogy legalább át ne sétáljak rajta, mielőtt belevetnénk magunkat a kötelező körök lefutásába. Lassan már ide sem kell írnom, hogy következett a kötelező péksütemény és egy tisztességes méretű latte egy talponállóban, Róma autentikus negyedében, ahol a turisták száma a minimálisra csökken.

Én kihagynák egy sokezredik Vatikán leírást, Spanyol-lépcső megmászást, és Trevi-kútba érme dobálást… Mikor oda értünk, a gelato-m tölcsérét ropogtattam, pedig jóval korábban vettük, egy aprócska cukrászdában. Négy gombóc, ami mögül úgy kell kikukucskálni, hogy elkerüld a közlekedési balesteket. Nem vagyok egy jégkrém rajongó, legalábbis nem a szónak a holland értelmében (télen-nyáron, éjjel-nappal). De itt a fagylalt nem egy színezett, aromásított vanília-puding, hanem az „ízalap” eredetije, valamilyen módon krémesítve és lehűtve. A legjobb minőségű, roppanós csokoládétábla atomjaira bontva, dús, lassan örvénylő tejszínnél dúsítva, a pisztácia ott roppan a fogad alatt és a babapiskóta homokszínben illatozik az ajkaidon. Szeretnéd mindent kipróbálni. Don Quijote harc! Új és új helyek, új és új tölcsérbe zárt fantázia.

Közös jelrendszerünk, az L, mint „look” fogalmával gazdagodott. Ha egy pasi megbámul, Ryan folyton megjegyzi: „Ohhh, you’ve just got the look!”. Ez a mondat itt csak egy „L”-re zsugorodott. Már előző este érezhető volt, hogy az olaszok szőkék iránti vonzalma nem csak amolyan városi legenda. De egy idő után nem tudtunk nem tudomást venni róla. Szemrebbenés nélkül mérnek végig, szólítnak meg, vagy dobnak egy olyan pillantást, amibe belepirulsz. Az első körben észre sem akarod venni, aztán egy idő után élvezed, később bosszant, és eljön a pillanat, mikor egyszerűen lecsusszannak rólad a tesztoszterontól átnedvesedett röntgensugarak. Az önbizalmukat vesztett szőkék legjobb terápiás helye.

A Trastevere esti fényben, milliónyi aprócska étteremmel a szűk, macskaköves utcák tekervényeiben. Némelyik csak 5-6 asztal. Nyüzsgő tömeg, gitárzene, összekoccanó poharak, bazsalikomillat, és bizsergető esti levegő, mely lágyan simogatja a naptól kipirult női vállakat.

Éhes vagyok és izgatott. A végtagjaiban érzem a város lüktetését. Egy négyfogásos olasz menü és két palack bor. Éjfél van, és sokan még csak most választanak éttermet. Ez a hely a bagolylelkű társaim paradicsoma! Az én paradicsomom! Kéjesen vörös, lédús, húsos paradicsom…

Bice-bóca ideszösszent

Nem tudom, rajtam kívül kit érint még személyesen, – illetve tudom: senkit – de az emlőim ma hamburgerekből, fánkokká léptek elő. Vagy fokozódtak le? Igen, ezt a kérdéskört még tisztázni kell a „majdnem hat” évesemmel.

Fején találtad a szöget! Megint a sűrűjében. A nyári vakáció utolsó hetét éljük. És csak ketten vagyunk mi egymásnak. „Szegény lányaim” 10 napos búvárkodásra kényszerültek. Micsoda élet – panaszkodnak – alig két napot töltöttek otthon!

Tehát Stan és Pan egyedül a nagyvilágban. Kizárólag fizikai adottságokra alapozva, ezennel magamra vállalnám Pan szerepét. Pan, igyekszik 5 perccel előbb ébredni. Ez nem könnyű feladat, mert a 8 óra még mindig hajnali időpontnak tűnik a déli 12-re kalibrált biológiai ketyegőnek. Az 5 perc azonban feláldozható, ahhoz a nyereséghez képest, hogy nem összepisilt WC deszkára huppan az ember, jobb esetben, nem fertőtlenítéssel tölti az ébredés utáni második 5 percet. Ha véletlenül Stan ébred előbb, Pan megtalálja őt a konyhában, a TV előtt kuporogva. A filmtörténet, esetünkben Hattem történetének legnagyobb párosa tiszteletére ezen a héten szuperhosszú mese-epizódokat vetítetnek a csatornák. Mert au-pairéknél ez így megy: „Hé, Stan, ha vége a mesének, irány a zuhany!” És az előtte húsz perces gagymaságok a héten valahogy hosszabbra nyúlnak. Mert ez a reklámszünet nem két különálló személyiségromboló fantazmagóriát választ el, de nem ám! A reklámszünet csak arra kell, hogy megpihenhessen a gyerekem, magába tömjön még egy tál gabonapelyhet, végrehajtson egy szuperszonikus pisilést, amit részben már a kanapén kuporogva fejez be. Mindeközben arról igyekszik meggyőzni, hogy kezet is mosott és bármely hihetetlen, három órája ez még mindig ugyanaz a mese, ugyanaz az űrből pottyant tojás, zöld likőrrel a közepén, egy beszélő bébivel és egy lézersugár-szemű nagyival az oldalán. Én pedig elhiszem, mert addig nyugodtan ücsöröghetek a kávésvödrömbe kapaszkodva.

Nem csak a nickelodeon programja nyúlik akár a rétestészta, hanem a hét is. Végtelenül hömpölyögnek az órák, néha meg-megállnak, és egy esős délutánon, esküszöm, még visszafelé is elindultak. Szerda volt, és a gyerek büntetésben. Nincs édesség! Ez esetben nem én voltam a döntőbíró, hanem az apai szigor bírálta felül a cukorbevitelre adott engedélyt. Ezzel egy időben, az anyai hiúság is ébredezni kezdett, és az erősen kifelé domborodó póló láttán diétás étrendre fogta a mindig éhes kisembert. Ez az a szituáció, amikor inkább a rozsdás puskagolyó, mint egy kaját követelő gyerek! Mindeközben a fizikai teljesítőképességem grafikonja erős zuhanást mutat. Mondhatni bice-bóca a lóversenypályán. Végül is nem három varjú tántorított el a futástól, hanem az a tény, hogy belerokkantam. A térdem, az a bizonyos térdem, amelyik már minden irányba tekeredett az elmúlt pár évben, az a térd… cserbenhagyott. Olyannyira, hogy két napig erős feszítő érzés fogott el a húgyhólyagom környékén, ha csak lábra kellett állni. Nem a legjobb rajtpozíció egy olyan házban, ahol mindenfajta létfenntartó funkció kielégítéséhez legalább ezer lépcső vezet. A felépülésem lassú, és azt hiszem egyfajta negatív katalizátorként hat a foci, a játszótér és néhány jól irányzott rúgás a térdkalácsomba.

Itt következne a flashback-része a dolognak, ahol Rómára emlékezek, az „egyszer úgyis utolérem magam” szlogennel. Tudjátok, én hiszek ebben… szóval holnap, ígérem, holnap…

Rómáig meg sem állok!

Az áttetsző szitálást kövér és terpeszkedő cseppek zavarták meg, furcsán csillogva az átnedvesedett augusztusi estében. Az utolsó kilométer. Baseballsapkám megadja magát a holland esőnek, és ereszcsatornaként terelgeti a csillámporral dúsított csapadékot pontosan a két szemem közé. Ez a porlasztott giccs, egyébként is már az agyamra ment. Így legalább jó esélyem van rá, hogy nem úgy térek haza az esti kocogásokból, mint egy felhevült fejű discokirálynő.

Egy hete és egy napja futok. Csomós vádlikkal, nyikorgó térdekkel, pulzáló mellkassal, de futok. A napjaim üres 40 perce. 100%-ban gondolatmentes. Erről nehéz mentálisan lemondani. Egy kis zivatar nem tántoríthat el. Ha valaha is megtorpanok, akkor annak ennél sokkal prózaibb okai lesznek: három varjú hasított át az égen, miközben a cipőfűzőm bogoztam, vagy egyszerűen beszakadt a kisujjamon a köröm. De most pit-bull vagyok. Nagy, rózsaszín, szőrös pit-bull, csillogó baseballsapkában. Mert ugye nem felejtettem el megemlíteni, hogy lilára festettem a hajam? Igen, én így kezelem a változásokat. És mivel az életem folyamatosan a feje tetején áll, végigjártam már az egész színskálát. Nehéz valami eredetit kitalálni.

És most innen kéne visszakanyarodnom Rómához. Gondoltam, majd írok a romantikus hídról, amin átvonszolom magam futás közben, de az eső nyálkássá és cuppogóssá tette, így hamarabb asszociálok róla angolnavadászatra, mint Róma kulturális kincseire.

Emlékszem mennyire meglepett az utazás előtti nyugalom. Sehol sincs a várakozás izgalma, az a bizsergető, örömmel kevert izgalom és kíváncsiság, amit valami új felfedezése ad. Erőlködöm, turkálok az emlékekben. Nem, valójában sosem éreztem ezt, legalábbis nem a helyváltoztatási procedúrákkal kapcsolatban. Talán csak a jól komponált regények döngölték belém ezt az érzelmi sablont. Én inkább a „csináljuk vissza az egészet, mert olyan jó a biztonságos sarokban kuporogni” szoftvert futtatom. 

Most ébredtem tudatára, hogy azon a csütörtök reggelen ettem az utolsó mogyoróvajas-dzsemes palacsintámat. Hála a magasságosnak! Kaptam is elég dicséretet otthon a kerek formáimra vonatkozóan. Ugye ismeritek a „Hm, de jól nézel ki!” plusz önelégült mosoly köszönési formát? A szerencsésebbeknek, akik nem értik lefordítanám: „Hm, meghíztál! Azt hittem már sosem következik be!”.

Életem első utazása a ryanair csapatával. Nem tudom, hogy csak a Róma-Eindhoven járaton, de az utaskísérők botrányosak. Minden kétséget kizáróan az egyenruha tervezője szimultán dolgozott egy takarítóbrigát arculatán is, és a mappák összekeveredhettek. A halványsárgára kopott, elöl gombolós, gallér nélküli blúzban rója frissítős és ryanair termékeket értékesítő köreit egy félig kopasz senior stewardess, pár csapzott hajú lány és két lécremegtető srác, akik közül az egyik szinte biztosan a langyosabbak táborát erősíti. És láss csodát, szóba is elegyedik velünk. Várjuk, hogy meghívjon legalább egy esti vacsorára, de ez most elmarad. Lehet, hogy csak azért furakodott a közelünkbe, hogy elfojtsa növekvő jókedvünket… aztán megriaszthatta jól fejlett csontozatom…

Este hét. Landolunk. A legélénkebb emlékeim közé tartozik a repülőtér gőzölgő aszfaltja, és az instant, száraz forróság, mely percek alatt átmelegít, egészen a csontvelődig. Kedvem lenne rágyújtani egy olasz slágerre, de se énekhang, se olasz nyelvtudás, se latin dallamok az utazótáskában. Mindenünk, ami van egy telefonszám. Az utazással kapcsolatos előkészületeink a repülőjegy-foglalásban csúcsosodtak ki. Részemről mindenképp. Ryan mentette a menthetőt. Couch-surfing! Ez az, ami kell nekünk. Csak lábjegyzetként ide szúrom a közepébe: vannak olyan elvetemültek, aki mindenféle ellenszolgáltatás nélkül felajánlják a kanapéjukat, vagy más alvó-alkalmatosságukat. Számuk egyre növekszik! Google-izz rájuk! Lábjegyzet vége.

A birtokunkban levő telefonszám egy ilyen nagylelkű adományozóhoz tartozott. Hogy kapcsolatba lépjünk vele, mindössze be kellett jutnunk Róma belvárosába, szert tenni egy olasz telefonkártyára, és amit akkor még nem sejtettünk, rájönni, hogy működik a telefon. A reptéri transzferbusszal és szélvédőjén több elgázolt nénikével az első lépést abszolváltuk.

És végre, végre kicsöng a szám, és végre, végre hallhatjuk a hangját… az üzenetrögzítőjének!

Beüzemeljük hát az én otthoni kártyámat, az egyetlent, ami külföldön is működőképes, és ami kapcsán most jut eszembe, hogy elfelejtettem közölni anyával a megemelkedett telefonszámla-kockázat felmerülésének lehetőségét. De ezennel ez is megtörtént. Akkor, anyagi gondoktól még függetlenül, dobunk Maunak egy sms-t, minden olasz számára könnyen érthető szöveggel: Jövünk! Ezzel az aktussal hivatalosan is megnyitjuk a római kalandtúrát, és követjük az előzőekben kapott, ry által rögzített útleírást. A Róma-szafari első 5 percében mindössze arról kell meggyőznöm a fiatalurat, hogy a metró egy közlekedési eszköz és nem egy városrész. Hello Európa! „Apró” kulturális különbségek.

Mindig arról papolok, hogy mennyire más megismerni helyeket belülről szemlélve, nem pedig az utazási irodák kirakatán keresztül. Hát tessék, BKV sztrájk, olasz módra. Három és fél órát töltöttünk különböző állomásokon alternatív közlekedési formák után kutatva, katonákkal és bevásárlószatyros ragazzákkal kokettálva. Éjfélkor végre megérkezik Mao, 150 cm-s, köpcös felmentőnk, és elindulunk vacsorázni, egy tengerparti, spanyol étterembe. Mint baráti társaságáról kiderül, mind informatikusok, angoljuk pedig erősen a programnyelvre korlátozódik. De a paella csodás! A fekete-kagyló frissen csücsül az aranysárga rizskupacokon, és a garnéla elolvad a szádban, akárcsak ry mellettem, erősen az asztalba kapaszkodva. Izomzata protein után kiállt, de az agya nem képes az étel kategóriába sorolni semmit, ami előtte úszott, vagy csak megfürdött a tengerben.

Hajnali négy. A tartalék-elemeimet merítem vendéglátónk kanapéján. Végre visszavonul! 9 órája vagyok a városban. Ebbe belefért egy általános közlekedési sztrájk, számtalan metró- és vonatállomás felfedezése, spanyol étterem olasz kockákkal, éjszakai séta a parton, és egy életmentő zuhany, amit aztán csak a kómába zuhanás tudott megkoronázni.

Bocsánatkérés helyett

A könnyeimen át néztem, amint az aprócska villódzó fények a sötétbe vesznek. Hullócsillagok a nyári aszfalt porában. Kívánni kellett volna. De mindössze annyira vágytam, hogy inkább közeledjenek, mint távolodjanak. Még sokáig álltam az utcalámpa alatt. Gyűlöltem az erőszakos fényt, mely tapintatlanul pásztázta a retinám, üvöltéssé hangosítva a cseppfolyós jajkiáltást. „A valami meglett és örökre elveszett” érzés. 

Selejtes kirakóként fekszem. Egy darab hiányzik a korántsem tökéleteshez. A tökéletlen boldogsághoz, az élethez, amit gyűlöltem és imádtam egyszerre.

Holnap ilyenkor már más országból bámulom a csillagos eget. Mint egy rossz romantikus mozi. Csak a romantika hiányzik majd. Azt hiszem, vannak szerepek, amikért túl nagy árat fizet az ember. Szerepálmok, amik megvalósulása után lassan elhal a taps, kiürül a nézőtér és te hazatérsz az üres lakásba. 

Nem tudom, szüksége lesz-e még erre az ingre. Szeretném bezacskózni, hogy örökre megőrizzem az illatát. Érzelmi placebo, ahelyett, hogy arcom a nyakába temessem, kezem átcsúsztassam a karjai alatt és szorosan öleljem hosszú perceken keresztül.

Késő, késő, késő! Túlfeszített húr, ha pattan. És abban a pillanatban, amint az acél kileheli lelkét az ujjaid alatt, abban a hamis, utolsó akkordban, oly tisztává válik minden. 

Sosem tudtam megígérni, hogy örökre szeretni foglak! Most sem tudom! Csak egyvalamit ígérhetek: Örökre szeretni akarlak!

Mert tabuk nincsenek, és mégis…

Hosszú kávé volt. Nem túl erős, de még mindig átláthatatlanul fekete, gőzölgő amerikai. Nem szeretem. Az enyém homokszínben kavarog a masszív ikeás pohárban és édesen-keserűen ízlik. A finom kávépor a tejhab alá süllyed, és minden kortynál felkavarodik, akár az elmúlt hónap emlékei, sűrűn, feketén olvadva a krémszínű harmóniába. Íme, az életem tökéletes szimbóluma. Hideg vagy meleg, nekem jó. Nem kell bele cukor, jó ha keserű. Csak krémes legyen, hogy jól csússzon minden körülmények között, ne karcoljon és ne legyen utóíz. Nem tesz jót az egészségnek. Legalábbis a most kihalászott fuldokló légy erre figyelmeztet. Nem, velem nem történhet meg, hogy életem utolsó perceiben arra eszmélek, ez nem is az én fekete levesem. A saját életembe kell belefulladnom. És most épp ezen dolgozom. 

Valószínűtlenül régen írtam. Olvasom magam. Folytatásos regény, talán rólam, talán nem. Öt nap múlva újraindul a forgatást. Visszatérek a helyszínre.

A teraszon rendeztem be az irodámat. Harcolok az öngyilkos legyekkel és a karcsú nyírfáról aláhulló száraz magocskákkal. A növény tobzódása önmaga megismétlésére. Roppantul bosszant! Gyerekkorunkba élvezettel morzsolgattuk a még zöld kukacokat. Most kedvem lenne leszüretelni mindet, és ezzel együtt kiirtani mindazt, ami organikus és a billentyűzet közé ragad. Pedig ez itt a simogató nyugalom. Az egymással egykoron rivalizáló nyír és fűz már összekapaszkodik valahol a magasfeszültség szintjén, gondolataimat folyton elmossa a kerti tó szüntelen csobogása, és szemérmetlenül erotikus táncot jár a borostyán kerítés fölött két káposztalepke. Otthon vagyok. Minden a régi. Csak én vagyok más. Aztán pár nap után úgy érzem mégsem. Skizofrén meghasonlás. „Most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy dsuang dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.”(Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dzsi álma)

A húgom áthajol a vállam felett. Átfutja a sorokat, hátat fordít, majd mégis visszaszól: „Olyan mintha nem akarnál írni valamiről…”. Néha megdöbbent a bölcsessége.

Au-pair blognak szántam. Aztán csak elmerültem benne, magammal rántva sok-sok embert, akik mellett elszáguldottam, akik vonzanak vagy taszítanak, megérintenek és alakítanak.

Nem tudom, hogy jogom van-e kiteregetni mások életét. Írhatok-e a saját édesapámról, aki életének egyik legnehezebb szakaszán van túl, aki mellett nem lehettem itt, aki döntéseivel büszkébbé tesz, mint bármikor előtte.

Nem tudom, írhatok-e a szerelemről, hat és fél év történetéről, ami most lezárult, vagy lezárni igyekszünk. Az ürességről, ami maradt, amit nem akarok kitölteni. Nem tudom, hogy elmondhatok-e olyan dolgokat, amit eddig elmulasztottam. Nem tudom, hogy megpróbálhatok-e jóvátenni hibákat, begyógyítani sebeket, vagy újakat feltépni. 

Az írói szabadság határához érkeztem, ahol azok diktálják a tempót, akiket szeretek. Ahol a kikívánkozó fájdalomnak gátat vet a tisztelet, a tapintat, a szerelem. Ahol a blog visszakanyarodik Rómához, Hágához és a pimaszul tökéletes fenekű táncos lányhoz. Ahol újra azon dolgozom majd, hogy észrevétlenül mosolyra húzódjon a szád, miközben a sorokat olvasod.