Hosszú kávé volt. Nem túl erős, de még mindig átláthatatlanul fekete, gőzölgő amerikai. Nem szeretem. Az enyém homokszínben kavarog a masszív ikeás pohárban és édesen-keserűen ízlik. A finom kávépor a tejhab alá süllyed, és minden kortynál felkavarodik, akár az elmúlt hónap emlékei, sűrűn, feketén olvadva a krémszínű harmóniába. Íme, az életem tökéletes szimbóluma. Hideg vagy meleg, nekem jó. Nem kell bele cukor, jó ha keserű. Csak krémes legyen, hogy jól csússzon minden körülmények között, ne karcoljon és ne legyen utóíz. Nem tesz jót az egészségnek. Legalábbis a most kihalászott fuldokló légy erre figyelmeztet. Nem, velem nem történhet meg, hogy életem utolsó perceiben arra eszmélek, ez nem is az én fekete levesem. A saját életembe kell belefulladnom. És most épp ezen dolgozom.
Valószínűtlenül régen írtam. Olvasom magam. Folytatásos regény, talán rólam, talán nem. Öt nap múlva újraindul a forgatást. Visszatérek a helyszínre.
A teraszon rendeztem be az irodámat. Harcolok az öngyilkos legyekkel és a karcsú nyírfáról aláhulló száraz magocskákkal. A növény tobzódása önmaga megismétlésére. Roppantul bosszant! Gyerekkorunkba élvezettel morzsolgattuk a még zöld kukacokat. Most kedvem lenne leszüretelni mindet, és ezzel együtt kiirtani mindazt, ami organikus és a billentyűzet közé ragad. Pedig ez itt a simogató nyugalom. Az egymással egykoron rivalizáló nyír és fűz már összekapaszkodik valahol a magasfeszültség szintjén, gondolataimat folyton elmossa a kerti tó szüntelen csobogása, és szemérmetlenül erotikus táncot jár a borostyán kerítés fölött két káposztalepke. Otthon vagyok. Minden a régi. Csak én vagyok más. Aztán pár nap után úgy érzem mégsem. Skizofrén meghasonlás. „Most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy dsuang dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.”(Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dzsi álma)
A húgom áthajol a vállam felett. Átfutja a sorokat, hátat fordít, majd mégis visszaszól: „Olyan mintha nem akarnál írni valamiről…”. Néha megdöbbent a bölcsessége.
Au-pair blognak szántam. Aztán csak elmerültem benne, magammal rántva sok-sok embert, akik mellett elszáguldottam, akik vonzanak vagy taszítanak, megérintenek és alakítanak.
Nem tudom, hogy jogom van-e kiteregetni mások életét. Írhatok-e a saját édesapámról, aki életének egyik legnehezebb szakaszán van túl, aki mellett nem lehettem itt, aki döntéseivel büszkébbé tesz, mint bármikor előtte.
Nem tudom, írhatok-e a szerelemről, hat és fél év történetéről, ami most lezárult, vagy lezárni igyekszünk. Az ürességről, ami maradt, amit nem akarok kitölteni. Nem tudom, hogy elmondhatok-e olyan dolgokat, amit eddig elmulasztottam. Nem tudom, hogy megpróbálhatok-e jóvátenni hibákat, begyógyítani sebeket, vagy újakat feltépni.
Az írói szabadság határához érkeztem, ahol azok diktálják a tempót, akiket szeretek. Ahol a kikívánkozó fájdalomnak gátat vet a tisztelet, a tapintat, a szerelem. Ahol a blog visszakanyarodik Rómához, Hágához és a pimaszul tökéletes fenekű táncos lányhoz. Ahol újra azon dolgozom majd, hogy észrevétlenül mosolyra húzódjon a szád, miközben a sorokat olvasod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése