Hirtelen felindulásból

Leesik 3 centi hó, és mindenki sír, az iskolák bezárnak és David Cameron térden állva könyörög Bruce Willisnek, hogy mentse meg az országot. De esni, az eshet rendületlenül. Amíg nem csurog be a gumicsizma szárán, addig nincs baj. Emlékszem nyáron, a 25 fokos, két hetes, CSAPADÉKMENTES kánikulára, amikor is Paul fejét ingatva, mindig szaros gumicsizmájával belépett a kávézóba.

„Szárasság van!“ – mondta – „Leások a legelőn, és nincs víz.“

Jah, a világ legtöbb részén nem lehet akárhol kutat ásni.

Hó már nincs, az életveszély elmúlt, az ország megmenekült és mindenki élvezi a megunhatatlan klímát. Még mielőtt Isten azzal büntetett volna, hogy idedeportált, azt gondoltam, hogy az angolok örökös, időjárást érintő lamentálása csak klisé. De ha huzamosabb ideig itt élsz (mondjuk egy hét), akkor nem tudsz elsiklani felette. Megszállott leszel! Nyomorult! Szánni való! Mint én, akinek minden szabadnapját megkeseríti a Golf-áramlat és a mit-tudom-én-milyen ciklon.

Enni kell! Én már harmadik napja halogatom a bevásárlást, és odáig jutottam, hogy tapas néven felszolgáltam már az összes befőttesüvegbe rekedt olajbogyót és savanyított gyöngyhagymát, jobb napokat látott sajtokat és mélyhűtőből előbányászott fél baguetteket. Így felültem a biciklimre, amit még a két, egyébként nagyon romantikus fonott korás sem tud vonzóbbá tenni a leghidegebb, szurkálós januári esőben.

„Mert nekem nincsen autóm!“ – és ezt már sírva, jajveszékelve kiáltom.

Először féltem vezetni. Aztán, jött a nyár és olyan vintage volt tűsarokban és nagy napszemüvegekben tekerni. Meg aztán minek nekem kocsi, ha a munkahelyem 5 percre van, és annyit igazán megtehetek az életteremért, hogy elsétálok a boltba, amikor annyi a lusta és nemtörődöm ember. De elég volt ebből a baromságból. Én úgy veszek egy autót, hogy csak úgy szénmonoxidál. Mert hideg van, és nappal is sötét, és ma majdnem megvakított az eső. Még jó, hogy rajtam volt a szemüveg, de mondjuk attól sem láttam jobban. Elvesztettem egy póréhagymát is, valószínűleg akkor, amikor átugrattam a fekvőrendőrön. Kérem a szíves megtalálót, hogy üzenetben jelezzen, mert én nem vagyok hajlandó visszamenni egy újért!

Tapas a'la mélyhűtött- leértkelt

Cseppfolyósan

Leszedtem a karácsonyi csillogást a szürke esőben. Európa minden országában havazik, havazik Skóciában és Írországban. Csak itt szürke és dohos minden. Miközben esz a penész, nehéz frissnek és derűsnek maradni. Zsibbadás...

Most jöttem a fogorvostól. A szám halott. Úgy érzem elveszett. Kirúzsozom. Csak egy öreg, alig használt, téglavörös rúzsom van. Ettől igazibbnak érzem. A hajam legparádésabb része is mindössze 3cm hosszú és a vastagkeretes Szabó elvtárs szemüvegem állítólag geek chic. Most itt ülök, mint egy 10 éves, tüsi hajú, 8 dioptriás kisfiú a szocializmus hajnalán, vörösre rúzsozott szájjal.

Vasárnap vásárolni voltam. Bosszúból. Bosszúból, mert szombat este Rob megette a pattogatott kukoricámat, miközben könyékig kotort a tálban. Biztos akart lenni, az van az alján is, ami a tetején. A lábát az asztalra rakta, ami nem lenne gond, ha az nem a látómezőm és a nagyképernyő mértani közepét jelentené. Így az üszkös patája kitakarta az éppen lemeztelenedd hetedik királyságbeli jótestű legényként és mindenki mást, aki attól a ponttól kezdve a vetítővászon azon területére ügetett. A pisiszünetben megitta a borom.

És én sírtam. Sirattam a borom és minden szem kukoricát, ami a pólónyakán keresztül a mellkasára tapadva végezte. És sirattam minden talpára ragadt lovasnomádot. És sirattam az estét, sirattam az elbitorolt magányomat, sirattam mindent, amit már rég el kellett volna siratnom.

De az élet nem különbözteti meg a mosolyt a könnyektől.