Miután „becszóra“
megígértük Észak-Afrika amatőr böffentőbajnokának, hogy semmi esetre sem
követjük a négyzet alakú kopár légtérben, elbolyongtunk egy órát a romok
között.
A minbárról kiderült,
az egy faragott imalépcsőt takar, egy fehérre meszelt kis szobában, melyet két
őr őriz, nehogy eltolja valaki a pár méter magas építményt. Kicsit
elméláztam, hogy magyaráznám meg a vámon... Szóval elbolyongtunk,
kerülgetve a rühes macskákat (Rob szerint csak kicsit kopottak), az üres
medencéket és az üres medencékbe ugráló dilis franciákat.
 | |
| Az ott nem "mi" vagyunk |
Átverekedtük
magunkat a csacsicsúcsforgalmon és a lámpások terére, a Place des
Ferblantiers-re érkezünk. Apró tér. A közepén jobb napokat látott mozaik
szökőkút amatőr berber falfirkával.
 | |
| Place des Ferblantiers - a lámpások tere (?) |
Ez a lámpakészítők gyülekezőhelye. Én
azonban képtelen vagyok meggyőzni Robot, hogy simán belefér a csillár a kézipoggyászba.
Éhesek vagyunk. Nem megint... még mindig. Most azonban lehalkítom az autentikus
élményre vágyó belső hangot és a retkes műanyag székek helyet bekocogok az
útikönyvekben alkoholmérési engedélyéről híres Kosybar-ba.
 |
| Kosybar |
Van itt minden, ami Marokkó, csak nyugati
formában tálalva. Megijeszt a sekélyességem, de gyorsan elhessegetem az
érzést és élvezem a tetőteraszt, a kanapét, a kávémat (csészéből!).
A menü túl európai. Még mindig nem adtuk fel, hogy akklimatizálódunk a helyi
gasztronómiához.
 | |
| Happy Birthday R!!! |
Elrángatom Robot a „Mellah“,
a zsidó piac bizonytalan irányába. Dereng valami az átnyálazott internetes
útibeszámolókból, ételről és főzőtanfolyamokról, amelyeknek diákjai ide járnak,
csapatostul. A képzeletemben nagy, megrakott asztalok állnak,
szivárványszínű gyümölcsökkel, friss hallal, ismeretlen fűszerek magasra
megpakolt zsákjaival. A Mellah egy fallal körülvett zsidó negyed. Város a városban.
Miért gondoltam azt, hogy megtalálni egyértelmű lesz? Aztán mint mindenütt, itt
is rám pisszent egy srác. És mi követjük őt, szűk sikátorokban és én egyre
erősebben szorítom Rob kezét, mert az utcák tovább szűkülnek és szürkülnek, az
arcok egyre ismeretlenebbek és ez már egy cseppet sem hasonlít az arab
nyüzsgéshez. Földön kuporgó alakok fürge tekintete kísér és az utcán játszó
koszos gyerekek csatlakoznak hozzánk. Aztán megérkezünk egy kissé tágasabb
utcába, itt-ott rongyos napellenzők jelzik, hogy ez itt az üzlet helye.
 | |
| BB, avagy boldog balek |
Egy európaiként
öltözött, húszas éveiben járó srác köszönt jó angolsággal. Beinvitál a boltjába.
Kétszer két méter, faltól falig üvegek. Leülök egy szövött szőnyeggel letakart
padra és azon tűnődöm, hogy a fenébe jutok ki innen. Kiderül ma nincs
zsidó piac (sabbath van). Van helyette azonban berber. Hosszan káromkodom
magamban, mert tudom, most hosszú alkudozás következik. De a fiatal barna bőrű
srác olvas a gondolataiban. Teával kínál és azt mondja ingyen van. Mesél
fűszerekről és a sivatagról. Sorra nyitogatja az apró üvegcséket. Mi pedig
úgy érezzük, végre ráleltünk az igazi Marokkóra. Egyszerű, jóravaló emberek,
nagy tudással és őszinte életszemlélettel. Két zacskó teával, egy szagos
parfümtömbbel, ajándék berber szájrúzzsal, és mentolkristályokkal távozunk.
Mindezért közel harminc fontot hagyunk ott. Rob boldog, én meg arra gondolok,
milyen ügyes ez a kis piszok! Eszembe jut Elias Canetti.
„A lélekvándorlásra gondoltam. Talán, mondtam
magamban, minden ember lelkének zsidóvá kell változnia egyszer.”
