A búcsúzás megfejthetetlen lélektana

Vajon meddig él el az ember almán és sajton? Még ha borral kiegészíteném... máris kutatási téma született, ami aztán rákapcsolódhat a borturizmusra, az értékes, hazai, kukacmentes álmára és a tehénfejésre. Sajnálom, ezek az elmúlt napok legmagvasabb gondolatai. Azon igyekezetemet, hogy hosszútávú tv-show nézéssel pusztítsam a szürkeállományt siker koronázta.

Vasárnap hazamegyek. 

Hosszú percek telnek el és én csak bámulom a fenti tőmondat után lüktető fekete kurzort. Horkatag kedélyű professzorom szerint a legnehezebb dolog farkasszemet nézni a fehér papírral. Minden tiszteletem Sanyi bácsié, a tokaji aszúé és a hagymalekváré, de én inkább önmagam álmatag tekintetébe borzongok bele. Mert nem tudom, akarom-e hogy megteljen a papír, érzek-e késztetést, hogy bármit is megosszak, érzek-e bármit is. 

Pedig a változások kezdetét vették. Erre utalnak sajátos fiziológiám kendőzetlen jelei: a testem lekapcsol. Legyen temetés, esküvő, szerelem vagy bármiféle érzelmi túltöltődés, én alszom. Kómaszerű, álmatlan álom, melyből fáradtan ébredsz, és melybe fáradtan menekülsz, hogy megállítsd a benned pusztító gondolatokat.

A minap a vonaton ültem és majdnem elvetettem magam feleségül egy sráccal. Kigúvadt szemekkel bámultam Zwollétől Utrechtig, rengeteg energiát fecsérelve arra, hogy palástolni próbáljam izgalmamat. Fogalmam sincs, hogy nézett ki, de a körme ápolt volt, jól emlékszem, mert szellemi munkás kezében tartotta azt a bizonyos keményfedelű mesekönyvet, mely megigézett. Kurtafarkú gyermekversek, holland szín kavalkád a laminált táblákon. 

Én már rég átléptem a „piroskarikás” tizennyolcast, de rajongok a mesékért. És van az az élethelyzet, ahol az egyetlen hely, ahova menekülni tudsz, az a vajszerű, krémes burok, amit az édesanyád hangján életre kelt mese von köréd. Az öblítő kék illata a ropogósan tiszta, csipkeszalagos párnán és a bársony színben remegő hang, amiben elmerülsz, míg az álom rád talál.

A jelenlegi öngerjesztett álomkór nem más, mint egy forró szerető. Behálóz, de nem rejt önmagába. Pedig nekem rejtekhely kell, rejtekhely az itteni mindennapjaim elől, ahol már-már elviselhetetlen szeretve lenni. 

A hideg csíp, nem kegyelmez a tengeri levegő. Sirályok fészkelték be magukat a kacsaszigetbe. A füles sapka csábosan verdesi a vállam a lépteim ritmusára. Gudo, a „szemüveg-árus” a boltja előtt toporog. Bátorítóan kék kabátja fókuszpont a téglapiros hétfő délelőttben. Érdeklődik tetszik-e az új kirakat, megerősít, hogy semmi szükségem az edzésre, majd besurran az üzlethelyiségbe. A „Primera-s”, aki a buszjegy beszerzőmmé lépett elő rám kacsint az üvegajtó mögül. Elsütöm a jól ismert mosolyt és már baktatok is tovább, hiszen vár rám „handsome”, Hattem legszebb mosolyú pincére, hogy rám integessen a pékség hatalmas üvegablakán át.

Úgy sétálok itt fel-alá, mint otthon. Míg Ryan velem volt, sosem hökkentett meg az emberek figyelme. Hangosak voltunk és frivolak. Mindenki ismert és mindenki tudni akart rólunk néhány bennfentes információt. Aztán hirtelen csend lett, mert egyedül csak a konyhában kacarászok. Mégsem éreztem a magányt. Mert ezek a láthatatlan emberek szorosabbra fonták a kört és pókhálószerű tapintattal és érdeklődéssel szőtték át a mindennapjaim. 

Azt kívánom, bárcsak menekülnöm kéne. Futni, futni és sosem nézni vissza többé. De merre futsz, az egyszerű, megmagyarázhatatlan boldogság elől? Egy jó rejtekhely kéne, egy balzsamos hang vagy csak egy aprócska könny. Csak ide, a szemem sarkába.

Életem bohóca

Az én apukám nem volt bohóc. Más felmenőmről sem tudok. Megszületik hát a talány a piros krumpliorr genetikai kódjáról. 

Feltérképezés módja: eketronmikroszkóp hiányában helyzetszituációk elemzése.

Akik számára nem nyilvánvaló, hogy az esőtől nedves lesz a kipárnázott bicikliülés, ennek egyenes következményeként a nedves bicikliüléstől nedves lesz a kipárnázott feneked, azokkal megeshet, hogy céltábla nagyságú folttal a hátsó fertályukon érkeznek a konditerembe. És akik legalább olyan vastag bőrrel rendelkeznek a képükön, mint én, azok nem csak besurrannak, hanem egyenesen be-vo-nul-nak az öltözőbe. Ott aztán egy rögtönzött jógagyakorlattal felmérik a károkat, és belátják, árvízhelyzet ide, árvízhelyzet oda, ilyen csatakos seggel nem lehet edzeni. Még ha az evezőpadra is ülök... ennyire azért nem életszerű.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a bohóc gént alkotó DNS-ek egyike a „csak semmi pánik“ DNS spirál, illetve az ennek közvetlen tőszomszédságában megkapaszkodó „ blinkkk, kigyulladt a kis sárga égő a fejem felett, mert annyira kreatív vagyok...“ aminosavlánc. Ezek jól összehangolt munkájának köszönhetően egy percet sem habozol tovább, és fenekedbe dugod a beépített hajszárítót. Mint egy rossz helyre csatlakoztatott lélegeztetőgép. Meg is látszik a teljesítményen. Technikát változtatsz. Így mikor a háromtagú „csillivillipumacuccbanedzünk“ különítmény benyit, téged az öltöző közepén talál, térdig tolt gatyával és a hajszárítóval a lábad között. Azt már meg sem említeném, hogy nem a lepketetkó-hatású tangám volt rajtam.

Kínosan hosszú másodpercek telnek el a szemkontaktus-váltások viharában, míg nem bírom tovább, és eldőlök a röhögéstől. A nagyvilágból összehordott sejtállományomban pedig ott bujkálhat az excentrikus gén is, ami arra kényszerít, hogy ne csak „Kedves Naplóm“-ba körmöljem le a megalázó helyzetet, hanem még legalább másik száz emberrel is megosszam. 

A kutatást tovább folytatom, de megerősödni látszik a gyanúm, hogy egy vagyok a mázoltképűek dudaszóhangos táborából. Jelenlegi életem egyetlen bohóca és közönsége. De jól szórakozunk!

Viruló virtusok „legvirosabbja”

Ha holland eb lennék, valószínűleg már három napja kéjes kómában fetrengenék az idegrendszerem megóvására belém pumpált nyugtatóktól. De mivel csak két lábat és fele akkora kiterjedésű bundázatot adott a Teremtő, a kéjes kómát máshogy kell elérnem. Vagy marad a kíméletlen durrogtatás, ami a szerdai landolásom óta dísztűzfalként kísér. 

Jogszabályok ide, jogszabályok oda, puskapor és oliebollen szagú a levegő. A korlátozás itt csak a tűzijátékra vonatkozik. Az oliebollen ellen csak az orvostudomány, és esetenként az a bizonyos jó ízlés szervezhetne csendes tüntetést. Fordíthatnám „olaj-labdának”, „zsír-puffancsnak”, „telített-zsírsav-gerilla-akciónak”, de ez a bizonyos feszes-popsi-gyilkos nem más, mint a mi jó öreg fánkunk, kevésbé kifinomult, puritánabb, amolyan meghollandosított változata. A titkos összetevő a felismerhetetlenségig égetett olaj és a vele járó buké, amely úgy telepedik a városra, mint Lagzi Lajcsi a mellkasodra. Hiába, a magyar virtus előtört!

A holland virtus pedig szó szerint rakétaként hasítja a levegőt. A legkülönfélébb durrantyúk, röppentyűk, pattantyúk és serkentyűk szinkronizálják a napod. Nem áll távol tőlem az „írói térfogatnövelés”, de most mindenféle túlzástól lecsupaszítva állíthatom: nem volt két csendes perc a nap folyamán. A holland Szilveszter tehát előállt.

Ha azt mondom, „egy élmény volt”, nyugodtan asszociálj a „soha többet”-re . Nagy élmény volt! Olyannyira, hogy csöndes magányomban elnyomhatatlan vágy kélt bennem a Times Square tolakodó pezsgősdugó ropogására. Így jár az, aki annyira laza, hogy egy atomnyinál parányibb erőfeszítést sem tesz annak irányába, hogy bármiféle társasággal ossza meg az év utolsó éjszakáját. Na jó, kaptam én meghívásokat. De annyira még nem voltam elkeseredett, hogy egy maroknyi negyven éves társaságában indokolatlanul drága ételeket szopogassak, és nézzem, ahogy lassan, de biztosan már majdnem szórakoztatóra alkoholizálják magukat. Sajnos a szórakoztató rész előtt beáll az alvás kegyelmi állapota, így ezt a szintet csak a kiválasztottak érhetik el. Ezenkívül, tölthettem volna az estét a konditermi edzőm társaságában, rózsaszín sört kortyolgatva és holland humorral fűszerezve. Megtudhattam volna hány mopedet javított meg az alatt a két hét alatt, amíg hiányoztam az életéből, és ha már végképp tetőfokára hágott volna a hangulat előkerültek volna a hájas haltrófeákról készült fotók is. De a tojássaláta jó szokott lenni.

A bennem megbúvó empirista azonban izgatottá vált a „sosemvolt magányos szilveszter” gondolatára és a mindig éber idealistával szövetkezve megalkották a borozgatós, gyertyafényes óévbúcsúztatót, ami majd a legmegfelelőbb pillanat lesz arra, hogy megalkossam életem magnum opus-át, foghíjas blogom korona ékkövét. A bennem uralkodó szadista pedig két kézzel fojtotta el racionalista énem felharsanó kacagását.

A borozgatós részig a szemgolyóimon kívül semmilyen fennakadás nem történt. A gyertyagyújtós felvonásnál azonban egyértelművé vált, így nem érjük meg az éjfélt. Orvosi mennyiségű koffeinnal felturbózva léptem ki az ajtón, azzal a szándékkal, hogy márpedig én éjfélkor akkor is megcsókolok valakit. A bátorságom abban a pillanatban robbant színes szikráira, amikor az első szembejövő a nyugdíjas szomszédunk volt. Így nem az első visszavonuló lettem, hanem inkább az a derék legény, aki a biztos távolból a harsonát fújja. Tágra kerekedett pupillákkal pislogtam a sötétségben, alapos gonddal választva ki azt a falat, amelybe majd az bennem megbúvó empirista fejét verem.

Újévi fogadalmat nem tettem. Életképtelen gondolatokra nem pazarolunk agyi aktivitást. De újra itt vagyok, hogy ilyen szép, hosszú oldalakat töltsek meg:… (hatásszünet)… a semmivel.