A Pinky and the Brain Duet

This is an exclusive blog entry. Written in two languages. Two authors. One story. Only an attempt to achieve nonexistent perfection. The golden ratio in literally terms. Excavated. From the past.

„It’s been awhile since I’ve done this, write I mean. I always hated the beginning- starting my thoughts. I usually have no way of expressing them into words. So I’ll simply try to tell you how it was or is… simple as that.”

I am still in the same mood I was last night. I mean, in the lack of mood. Because you, Typical (Non) Dutch would assume an entire gym would explode with excitement and applause when two fully armed soldiers – complete with their neon green sunglasses, party buzzers and the „bling bling” hats - march through with an exploding cake, engulfed in flames. But Nico’s birthday is another story. This locked away excitement burst open and unveiled the mirrored feelings that were shared on Ryan’s big day.

„I turned 21 years old this year. I am an American, imagine that, and have been living these past 11 months in Holland. October 1st is where it all went down, my birthday. When it came upon me I had been here long enough to have a baby. But don’t worry, I didn’t have a baby. Anyway, it was a Friday. I was walking on water you could say. Being in EUROPE! may have had something to do with it. I am living with a beautiful family and have the most brilliant and fascinating young women around me- so that may have had something to do with it too. Just maybe.”

It was a chilly and rainy Autumn evening. I was on my rustic blue bike, pedaling the vacant, dead street. The corners of my mouth twisting into a wicked grin. Everything appeared lifeless. The neighborhood stalked me with curiosity. His curtain pulled tight. Porous fibers between him and I, with only shadows dancing and skipping about. He walks to his closet and is looking for something. Hoping there is leftover wine from the past weekend.

„The eve of, at midnight, I sat in bed and ate a chocolate bunny I had gotten the day before- you know as a HAPPY BIRTHDAY TO ME type thing. And of course just like with any good story, it only gets better from here.”

Tape in hand, I crouch in the dewey bush while my fingers lose grip of the roll. My job is almost complete. I must hurry up or the rain will ruin everything. „Oh, Serafina you damn rodent!” Must be the cat’s natural sense to be in the wrong place at the wrong time. Passerbys stare, dumbfounded at the look of a stranger mounting a poster on the window.

„So I wake up the next morning and pull my curtains to find a huge HAPPY BIRTHDAY sign taped to my window. It had to be Gyorgyi. One of the three women I was telling you about. She lives here with me, in Hattem. I was so happy! But on your birthday aren’t you suppose to feel the happiest or something? I don’t know. I do know that being spoiled went without fail on this day. I had nothing to worry about and not that I had been worrying. I was not even sad because I wasn’t with my family- not at all. Would I say this was a special day for me? Of course! I felt like a rock star and everyone was around ME! Me, me, me… See, I kind of hate birthdays because it’s the one day it is all about you. Or me. Or someone. And well, I get uncomfortable when all of the focus is on me. Sorry, I’ve strayed.”

Ryan’s schedule is a well-oiled machine. So surprising him was not an extra thought for me. Confusion or a break in routine is precisely what he needs. And how to distract a gym junky? Bring him down with his sister addiction: chocolate. Birthday cupcakes for Ryan Salonen: Put the brownie batter in the cup followed by a heaping spoonful of Nutella. The baked Calorie Killer drowned with pure chocolate and topped with creamy peanut butter. Don’t forget the super thick frosting.

„ANYWAY, that Friday I eventually made my way to the gym and instead of burning calories I only inhaled them. About 2000 or so. Easily. Gyorgyi made Chocolate Nutella Peanut Butter cupcakes for me! WOW! I had 5 that day and of course shared with other people but ask me if I wanted to share with anyone? I didn’t! I later had lunch with my family and guess what my 4 year old princess made me? A birthday crown. Yeah, exactly. Could it get any better?”

I am confused with the smell lingering in the afternoon air. It tastes of fried cheese and white bread when it should smell of Chinese. Chinese food I mean. I can’t recall what Chinese people smell like. The restaurant is familiar. From my birthday. The people are new. We attempt the impossible: sample everything on the menu. After ten minutes I feel like an unplugged drain… and DranoMax is on vacation.

„It does. I suppose sometime around 1700 or 1900… yeah, somewhere around there we all (the family, Gyorgyi and I) went to eat. That was an experience for sure. Imagine: picking and choosing exactly what you eat. Of course I chose to eat almost everything! Not really. I did limit myself or at least tried. The restaurant had an icecream bar as dessert and I have no limits when it comes to icecream. But who knew it could be so fun? No one told me! But it was!”

During his European Experience, Ryan surrounded himself with a collection of women, all with very different temprements and nationalities. He used this social network as a trampoline to amuse himself. N and J represent two of the main threads of this net. Instead of joining us they chose to take a Sightseeing Train Tour around Holland. When they finally arrived we were anxiously waiting to attack the only place in Hattem that is open after 8: the Pub! So the four of us, along with Ryan’s baby blanket set out to get inebriated.

„After dinner, the other two joys of my life came to my house. Something with wine, loud music, and a lot of laughing followed. No details necessary. And not because I don’t remember but because I think everyone has had a night or two like this in his or her life. You know how it goes.”

This was one of my fullest weekends. Dead tired from bustling myself from the house to Party Headquarters.

„Explain how my birthday turned into three full days? The two days that followed were just as good as the first: morning runs, pancakes, house parties, slow dancing with the sun, house wines, beanies, FRIENDS (the one with Central Perk), playlists on the pod, terrace dinners… and the best part of it all, a surprise.”

Sitting on the terrace in front of the Italian Pizzeria. Listening to the rain rhythmically dancing on the canvas roof. Pizza slices passed around and wine glasses clinked. Our laughter was tossed back and forth like a baseball on the wet streets. We talked about saying goodbye, about life, about faith, about happiness, falling in love and falling apart… and we laughed. Because the only thing to do was laugh.

„A surprise that people who were strangers to me a few months ago could touch my heart in the way they did. Was it their job to make it the best for me? Yes. Did they accomplish that, above and beyond? Yes they did. And I have to say that actually remembering my birthday and all of the details is a huge plus. Because if I would have been in the states I probably would have remembered NOTHING! Which would have not been fun.”

I think Ryan is right. It is always better to celebrate someone else’s birthday. To remove him from his everyday, to fill each moment with colors.

„So my 21st birthday from my perspective: The most surprising of all. And the one I am going to try really hard not to forget.”

I think I need to say thank you for the work and shared ideas we had together.

Turning 21 in Europe. Turning Europe into 21.

I mean, filling each of us with all of your being. All of who you are. Who you were. And everything we are together.

I think that is what we were celebrating on this memorable weekend.

Vendégszereplés

Ez egy különleges bejegyzés. Két nyelven íródott. Két személy által. De a történet egy. A nem létező tökéletességre törekszik. Irodalmi aranymetszés. Bányászás. A múltban.

„Már egy ideje nem csináltam ezt az „írás” dolgot. Mindig is gyűlöltem a bevezetőket – utat nyitni a gondolataimnak. Általában nem találom a szavakat. Így egyszerűen csak elmesélem, hogy is volt ez… csak így,… egyszerűen.”

Még mindig a tegnap este hangulatában. Illetve a hangulat hiányában. Mert a magad fajta „nem-holland“ azt várná, hogy az egész konditerem tapsol és énekel, amikor az ember teljes harci díszben – szív alakú neonzöld napszemüveg, trombita, és csilli-villi satyak – bevonul, kezében egy lángoló tortával. Nico szülinapja azonban egy másik történet. Az izgatottság szele meglebbentette azt a leplet, ami alá Ryan „nagy napját” temettem.

„Idén 21 éves lettem. Amerikaiként – képzelheted – 11 hónapja Hollandiában élek. Október 1-e, a nap, amikor a történet lejátszódott, a születésnapom. Ekkor a kilencedik hónapomat töltöttem itt. Elég idő, hogy összedobjunk egy bébit. De ne izgulj! Nem jött össze. Szóval, egy pénteki napon történt. Ekkor már egy ideje „a vízen jártam”. Lehet valami köze az „Európában!” életérzéshez. Ezt csak fokozni tudja a csodálatos család, valamint a briliáns és elragadó fiatal nők, akik körülvesznek.”

Hűvös és esős őszi este volt. Világítás nélkül, komisz mosollyal pedáloztam rozsdás biciklimen a kihalt utcákon. Minden rezzenéstelennek tűnt. Mintha a kíváncsiságtól megfeszülve figyelt volna a környék. Az ablaka lefüggönyözve, de a kiszűrődő fény mozgó árnyékokat rajzolt a közte és köztem csüngő kárpitra. Most a szekrényéhez lép, kotorászik. Talán abban reménykedik, maradt még egy kis bor a hétvégéről.

„Aznap éjjel, az ágyam szélén kuporogva megettem a „Boldog szülinapot nekem” csokinyuszimat. És innentől kezdve, mint minden valamirevaló történetben, felgyorsultak az események.”

A bokrok közt kuporogva kerestem a ragasztószalag végét. Már majdnem kész. Sietnem kell, különben az eső mindent tönkretesz. Oh, Serafina, te átkozott dög! Ez a macskák különleges érzéke kell, hogy legyen: rosszkor, rossz helyen! Az arra járó késői kutyasétáltatók döbbent tekintetével kísérve végre felmontíroztam az ablaküvegre a szülinapi plakátot. Első felvonás: Kész!

„A másnap reggeli ébredés után, széttártam a függönyöket és egy HAPPY BIRTHDAY! felirat fogadott. Gy, ki más! Egyike azoknak a nőneműeknek, akiket a fentebb említettem. Ő szintén Hattemben él. Nagyon boldoggá tett! De azt hiszem ez így van jól a szülinapodon… a boldogság. Nem tudom. De azt tudom, hogy a kényeztetésem ezen a napon zavartalanul folyt. Semmi miatt sem kellett aggódnom, nem mintha lett volna rá okom. Még szomorkodni is elfelejtettem afelett, hogy nem a családom körében vagyok.

Hogy különleges nap volt-e számomra? Természetesen! Úgy éreztem magam, mint egy rock sztár. Én, én, én… Látod, ezért viszolygok egy kicsit a szülinapoktól. Mert minden rólad szól. Illetve rólam. És igen, ez kényelmetlenül érint. Elnézést, elkalandoztam!” (Semmi baj R, már tőlem megszokták…)

Ryan napjai jól olajozott rutin szerint telnek, ezért meglepetéseket szervezni számára, nem okoz különösebb fejtörést. Inkább kizökkenteni a rutinból, ez az amire szüksége van. És mivel tudsz megzavarni egy body-fitness-megszálottat? Kizárólag egy másik szenvedélyével: a csokoládéval! Tehát, szülinapi muffinok RS számára: Végy egy adag brownie alaptésztát, mindegyik kosár belsejébe rejts egy nagy kanál csokoládékrémet, és a kész sütiket locsold meg egy mogyoróvajjal dúsított keserűcsoki-mázzal. Ne felejts el az ujjnyi vastag cukorbogyó díszítést!

„Végül is eljutottam a konditeremig. De ahelyett, hogy kalóriákat égettem volna, még 2000-el lettem gazdagabb. Gyé csoki-nutella-mogyoróvaj muffinjai…nekem! WOW! Körülbelül ötöt magamévá tettem, a többit megosztottam. Bár szívem szerint…

Később a családdal ebédeltem. Találgathatsz, mit kaptam a 4 éves hercegnőmtől. Egy szülinapi koronát. Pontosan! Lehet ezt még fokozni?”

Megzavar a fehér kenyér és sült sajt illatú délután. Pedig kínainak kéne lennie. Mármint kínai illatúnak. Kínai kaja… mert ugye bár, ritkán szagolgatok kínaiakat. Az étterem ismerős a szülinapomról. A társaság új. Újra megpróbálkozunk a lehetetlennel: végigenni a kínálatot. Már húsz perc után úgy érzed magad, mint egy eldugult szifon… és Mr. Proper szabadnapos!

„Úgy öt és hét óra között vacsorázni indultunk (a család, gyé és én). Élmény volt! Képzelheted: Te válogatod össze a hozzávalókat. Természetesen én mindent összeszedtem. De ha jobban belegondolok ez nem így van. Megpróbálkoztam az önfegyelemmel. Ez az étterem desszert és jégkrém részlegén azonban kudarcba fulladt. Ki gondolta, hogy ez ilyen jó móka? Senki sem mondta! Pedig az volt!”

Ryan európai tartózkodása során, különböző nemzetiségű és temperamentumú nőneműeket gyűjtött maga köré, és ezen a szociális hálón trambulinozva vészelte át az évet. N és J, a háló két vezérfonala azonban a vacsora helyett egy kis Holland vonat-kalandtúrán vett részt. Mire megérkeztek, mi már jóllakottságtól szuszogva készülődtünk, hogy bevegyük Hattem egyetlen este nyolc után is nyitva tartó szórakoztató egységét: a Bárt! Szóval mi négyen és Ryan szundi pokróca iszogattunk egyet.

„A vacsora után az életem másik két tüneménye is megérkezett. Ezután egy boros, hangos, nevetős rész következett. Részletek nem szükségesek. És nem azért mert nem emlékeznék… ah, mindenkinek van egy két ilyen éjszakája az életben. Te is biztosan tudod!”

Az egyik legsűrűbb hétvégék egyike volt. Holtfáradtan ingáztam Ryan főhadiszállása és a házunk között. A lányok szülinapi partyjára készülődtünk, közben egy másik party még mindig folyamatban volt.

„Arra nincs magyarázatom hogyan nyúlt a szülinapom háromnaposra. A következő két nap sem maradt el az előző kettő mögött: reggeli futás, palacsinta, házibuli, tánc a naplementében, háztáji bor, Jóbarátok (és az enyémek körülöttem), iPod lejátszási listák, kerthelységes vacsora, és a legjobb: a meglepetés.”

Az olasz pizzázó teraszán ücsörögtünk, hallgattuk, ahogy az eső ütemesen dobol a fölöttünk feszülő vásznon, körbejártak a pizzaszeletek és a koccantak a borospoharak. A nevetésünk pinponglabdaként pattogott a sötét utcákon. Az elválásról beszéltünk, az életről, a sorsról, a boldogságról, szerelemről és kifulladásról… és csak nevettünk. Mert akkor és ott, ez volt az egyetlen dolog, amit tehettünk.

„A meglepetés… Az elcsodálkozás, hogy azok az emberek, akik hónapokkal ezelőtt még idegenként érkeztek az életembe, megérinthetnek, úgy, ahogy azt megtették. Az ő munkájuk eredménye volt, hogy a legjobbat kaptam. Elváráson felül teljesítettek. És be kell vallanom, az hogy a szülinapomra emlékezem, az egyik előnye annak, hogy Európában ünnepeltem azt. Ha erre az államokban kerül sor, nem sok mindenre emlékeznék! És talán az nem lenne ennyire izgalmas.”

Azt hiszem Ryannek igaza van. Mindig jobb mások születésnapját ünnepelni. Kiemelni valakit a hétköznapokból, kiszínezni a perceket, megtölteni a létezés minden mozzanatát értelemmel és élvezettel.

„Tehát a 21. szülinapom, az én szemszögemből: az eddigi legszokatlanabb. És az egyik azoknak, amelyekre örökre emlékezni akarok.”

Valami olyasmi kéne ide, mint egy köszönetnyilvánítás a közös munkáért, a megosztott élményekért, és gondolatokért.

Betölteni a huszonegyedik életéved Európában! Megtölteni Európát a huszonegy éved minden vidámságával, egyedülállóságával, utánozhatatlanságával.

Azt hiszem, ez az, amit meg akartunk köszönni azon a hosszúra nyúlt hétvégén.

(Hölgyeim és Uraim! Ryan S. vendégszereplését olvashatták! Fordította: szerény személyem.)

Ha egy jó cím eszembe jutna...

Ha tegnap este írok, akkor egy hasonfekvős, lusta bejegyzéssel lennék gazdagabb. Ha a tornateremben írok, egy izgatott, izomlázas, kifullad és nagyon éhes lány gondolataid olvasnád. Ha 10 perccel később írok, akkor egy csontvelőig felháborodott, még mindig nagyon éhes, a kannibalizmussal kacérkodó fúria, harci doboktól hangos csatakiáltása harsogna. De „Ha” nem létezik. Csak én vagyok. Leüllepedett önmagam. 

Ma 13:12 - kor elementáris erővel csapódott be kerékpárom a holland kisváros háromemeletes, belvárosi családi házának miniatűr, nehezen megközelíthető parkoló-alkalmatosságába. A csata kezdetét vette. Elhullott egy nagy adag önelégültségem legjavából, és rám ragadt pár tonna gyilkos penészgomba. 

Mindig állj vigyázban! Sosem tudhatod mikor csap le rád az élet! Gyanútlanul ébredsz egy átlagos vasárnap délelőtt. Az előző napi konditeremtől kálváriát jár minden porcikád. Sose barátkozz edzőkkel! Kitüntetett figyelmük eredménye egy folyamatosan tökéletesedő, és ezzel egyenes arányban nehezedő edzésprogram, ami a házi pizza után egyébként is értemét veszti. A kalóriaegyensúly fenntartása azonban nem gátolja a tejsav-lerakódást, amitől sajog a segged (ez durva, obszcén vagy bántó kifejezés, de legalább alliterál).

Ettől függetlenül te elvonszolod magad az edzőterembe, mert:

1.  Erősen él a tévképzet, hogy ha rádolgozol, a fájdalom felszívódik. Ismétlem: tévképzet!
2.  Dagadt vagy, mint egy disznó, és már nem válik be az én elfogadom magam duma.
3.  Az, hogy nem fogadom el magam, nem akadályoz meg abban, hogy croissant reggelizek… azért pedig dolgozni kell.

Valószínűtlen beszélgetéseket folytatsz sztárfodrászokkal, tolókocsisokkal és világbajnok gyorskorcsolyázókkal. Felpattansz a lapos kerekű, rozsdás, de egyébként nagyon macsó kerékpárodra, és elérkezel az „elementáris erő” bekezdéshez.

Miután beküzdöd a monstrumot a wc méretű parkolóba, ami egyébként is zsúfolásig telt már a másik 5 bringával, focilabdával, borospohárral és évezredekre elegendő mosogatógép-tablettával, becsattansz a konyhába, megtömni a kiüresedett zsír-makromolekulákat. De az utadba görgetett szófa megakadályoz a továbbjutásban. A mögötte felgyülemlett vödörnyi szemét, úgy érzem finom utalás a takarítási szokásaim megkérdőjelezhetőségére (uhhh).

A fenti fürdőszobában sem rózsásabb a helyzet. Itt egy kimerítő véleménycsere veszi kezdetét, meglepően leföldelt hangulatban. A föld csak akkor kotródik el, amikor a fürdőszobát fertőtlenítem, vasárnap délután, miközben arról elmélkedek, hogy egy évvel ezelőtt még a csempét is lekaptam volna a sértett önbecsülésem forgószelével. Már majdnem fütyörészve győzöm meg magam arról, mennyit nőttem lelkiekben, árad bennem Gandhi és a türelem. Aztán hirtelen eszembe jut egy klasszikus: „Fuck that shit!” Igen, nőttem én. Csak épp derékbőségben. És mi ez az Ophra szöveg? Legszívesebben a kannába nyomnám a parókás fejét. Csak épp nem borulok ki, mert amit igazán megtanultam: hangyapiszoknyi bosszúságok miatt nem növesztek ráncokat.

Másfél hónap múlva továbbállok. Most kissé pikáns az este. Az utolsó leütött betű után majd elmúlik. Családdá nőttünk. De a családdal együtt jár a szutyok is. A mindennapok illemtankönyv-mentes valósága. 

Tehát most itt ülök. Leüllepedett önmagam. Az utolsó szó… az enyém!

A dokkmunkás a barátom

Én nem szeretek virágot kapni. Én nem szeretem nézni, ahogy lassan múlik el üvegkalitkájába zárva. Én nem szeretek ajándékot kidobni. Én nem szeretem, hogy mégis szeretek virágot kapni.

Néha úgy érzem, évek óta esik. A kedvem nedves és szürke. A nálamnál nagyobb melegítőm és fekete sapkám egy dokkmunkást idéz. Egy dokkmunkást, aki palacsintát süt. Sajttal és porcukorral. Ahogy a holland hatévesek kifinomult kulináris ízlése diktálja. Ebbe a sajtkaramellás idillbe toppan be egy másik dokkmunkás, egy tucat rózsa és pár darab frissen sült mandulás korong. Tápoldatban nevelt, üvegház illatú, fényesre polírozott rózsák, melyek tövisei ártatlanul simogatják a lelkem a huzatos délutánban. 

Már nem esik. Tehát hideg van. Az időjárási variánsoknak csak ez a két lehetséges végkimenetele áll fenn a környéken. Mosópor illatű plüsspokrócba bugyolálva kuporgok az ágyamon, ölemben a masinám, ami jelen esetben csak egyetlen valószínűtlen funkciót lát el: a combomat melegíti. Fél kettő. Megcsörren a telefonom. Gyanús! A kommunikáció eme formája a minimális alsó határt sem súrolja életem ezen szakaszán. A kettes számú dokkmunkás. Még gyanúsabb! Nem beszéltünk meg találkozót, tehát nem tudja lemondani sem. Ezen kívül szinte sosem hív. A kellemes dolgokat sms-ben ejti meg. Ez elég humánus taktika, így utólag átrágva a dolgot. Most engem tárcsázott. Nem emberbaráti szeretetből. Csak szeretetből. Mert egy hónap múlva, már nem teheti meg bármikor. Mert meg kell küzdenünk megabájtokkal, időeltolódással és más emberi tényezőkkel. Mert a telefonhívás után nem futhatunk össze a pékségben egy bűnösen édes és édesen rossz mogyorószirupos kávéra. Mert nem tölthetjük a délutánt a supermarket kínálatát pásztázva, azon morfondírozva, van-e még olyan élelmiszeripari hulladék, amit nem kóstoltunk meg. Apropó! Találkoztál már valakivel, aki még nem evett néger csókot? Ugyanez a néger-csók-szűz fickó toppan be egy táskányi „kedvencem” nyalánksággal, miután megtudja, hogy DVD-gőzben töltöm a délutánt.

Elfogult vagyok? Inkább te vagy szerencsés, hogy nem írok indulatból. A vörös gőztől nem látnám a képernyőt. Mert tudom gyűlölni is. Gyűlölöm, hogy az utolsó percben forgatja fel a hétvégémet. Gyűlölöm, hogy azt képzeli, én készenlétbe vágom magam, ha épp megcsörren a telefonom. Gyűlölöm, mert hátba vereget, mint egy kocsmai cimborát. Undorító, hogy a böffentése megremegteti a szempillám és a szomszéd függönyt egyaránt. 

Mégis egyszerre tart mozgásban és horgonyoz le dolgokat mindörökre. Hallgat és meghallgat. Megkímél a tanácsaitól. Ledugja az ujját a torkán, ha úgy nézek ki, mint egy felpörgött mosómedve. Barát. Azt hiszem, így mondják ezt. Azt hiszem így hívják azokat az emberek, akik szakaszokat céduláznak fel az életedben.

A mi szakaszunk egy tipikus Bud Spencer – Terence Hill film. Csattog a pofonoktól, a nevetéstől és a hagymás babtól.

Az én „huszonkettesem”

Krokodilkönnyek. Mintha az idő szoros összefüggésben állna a könnytermelődés biológiájával. Ha ez igaz, az elmúlt pár nap után erősen ránk fér egypár napos óra. 

Próbáltam kiüríteni a fejem és megszaporázni a lépteim azon a dohos vasárnap estén.

Ama esernyője Nándor kocsijában maradt. Ismeretségünk bizarr és elvárásoktól mentes. Mondjuk úgy, sokat nevettünk együtt és most összeültünk egy kávéra. Számtalan szakma tulajdonosa és művelője, most feltörekvőben lévő pókerjátékos. Azt írtam kapcsolatunk elvárásoktól mentes, részemről azonban nem érdek nélküli. Vámpírként szipolyozom ki az utamba tévedő áldozatokat. Történetek, gondolatok, álmok… begyűjtök mindent. Aztán kedvemre szemezgetek, lustán elnyújtózkodó kéjnő módjára. Ázott mókus frizurám azonban gyorsan elhessegette a tollpaplanba süppedt Olympia képét. Inkább írnom kellett volna egy kanna tea társaságában, és hallgatni az eső dobolását az elhagyatott utcákon. De nekem pont ma kellett inspiráció után koslatnom. Úgy érzem ez az „írósdi” a 22-es csapdája. Hiába ülök a villódzó monitor előtt és tárom ki a palettákat, csak nem röppen be semmi érdekes az ablakomon. Ha pedig épp én ugrok ki azon a bizonyos szellőző nyíláson, nincs az az aranyhajú királylány, aki kedvéért visszamásznék. 

A családot a végkimerültség állapotában találom. Még mindig szeptemberben járunk. A korházból értek haza. Amán fehér nadrág, lila blúz, egy szőrös mellény és egy ezüst-arany edzőcipő. Apuka 10 évvel idősebb alteregója konzerv paradicsomlevest főz. Én sem vagyok toppon, de hozzájuk képest még mindig csúcsformában. 9 óra magasságában beindul a láncreakció. Imaan úgy érzi szemétdomb az élete, és ő egy féllábú kakas, aki arra sem képes, hogy kicsit megtúrja a saját trágyadombját. Jinxx nem úszik át a víz alatti lyukon. Mint később kiderül, ez nekem is személyes problémámmá válik. Napirendre emelkedik az ágyneműcsere a vizes rémálmok miatt. Yazz csak megszokásból zendít rá. Számára mindig akad siratnivaló. Általában rendkívüli horderejű dolgok: cipőhiány, körömlakk-pattogás. Ama szülői válságként éli meg az egészet, Edwin pedig szunyókálásnak tűnő depresszív kómába esve kuporog az ágy végén. A hüppögő háttérzajban, könyveimbe temetkezve tovább dolgozom írói válságom elmélyítésén. 

Visszanézve a szeptemberi teljesítményemet, ez sikerült is. Most azonban felülemelkedtem önmagamon, a fenekemre tapadókorongokat szereltem, ujjaimat a billentyűzetnek támasztom, és írok, és írok, és írok… és kerülgetem a csapdákat, amelyekre vörös betűkkel pingálták a figyelmeztető „huszonkettest”.

Szeptemberi szombat délután

A Dikke Tinne fesztivál hétvégje volt. Szeptember közepén járunk, a helyszín Hattem, az évszám valahol a középkor derekán keresendő. Árusok, mutatványosok és a napsütésben sétálgató bársonyruhás dámák hada lepi el a macskaköves utcákat. A mindig és mindenhol jelenlévő hazai kacsák mellé felsorakozik néhány ló is, melyeket csörömpölve vezet bádogdobozva bújt gazdájuk. A malom újra őröl, a pékségben mandulakrémmel töltött porhanyós vajas kekszek sülnek, és az olvadó marcipán kacér illata keveredik a füstölt hering száraz, sós ízével. Friss „oliebollen” melegíti a tenyerünk, miközben a kikötőben sétálunk, azon morfondírozva, miért nem béreltünk sosem egy csónakot. 

A család Sophiát látogatta, a házat tehát újra megkaptam, egy sárga cédulával, amin az állt, amennyiben lehetséges, ne rendezzek újabb partyt és pakoljam ki a mosógépet. Újra és újra meghökkent a belém vetett bizalmuk, amelyre sokszor nem szolgálok rá, mégis új kreditet kapok. 

Az erkélyen kuporogtunk egy pohár harmatosan hűs fehérbor társaságában. A varjak, mint aprócska mákszemek hintették be a szendergő eget. A szélkakas vezeti a csapatot. Megnyúlt, fekete árnyalakja vágyakozva feszül a szomszéd cseréptetőn. Annyira valószínűtlen. Látom, ahogy csattan a vágókés. Megállított pillanat. Lábam a korlátnak vetem. Szorosabbra húzom a takarót, és keresem a „pause” gombot.

Azon az éjszakán betegre ettük magunk, miközben megtárgyaltuk miért nem létezhet „véletlen”, és hogy egy-egy pillanat, hogyan formál át éveket. Mennyire másképp csillan meg a hajnal az ébredő varjúhad hátán, mint az alkonyat, „pár perccel” ezelőtt.

Zúdítok

Az, hogy kronológiai sorrendben bepótoljam a lemaradásom, lehetetlen. Így más eszközhöz folyamodok. Lejegyzek mindent, ami eszembe jut: érzéseket, képeket, történeteket, hosszan vagy röviden… egyszerűen csak rátok zúdítom. Aztán megdöbbenek, ahogy mázsás súlyukkal rám nehezednek a saját emlékeim, amit nektek szántam.

Szeptember második hete. Oma Sophia kórházba kerül. Ama már a vonaton ül, mikor telefonál. Szívroham. A klinikai halálból hozták vissza. Állapota még mindig válságos.

Még most is több fokkal esik vissza a hőmérséklet a szobában, amikor begépelem a "halál" szót. Önző módon azon gondolkodtam, hogy csatolódom majd én ehhez a még meg nem történt családi drámához. Hogyan zökkenünk majd vissza a kacagós, kiabálós, rohanós hétköznapokba. Próbálom bekalibrálni az aggodalom és derűlátás megfelelő fokát. Képeket idézek fel a Hornban töltött hetemről, a mindig harsány és energikus Sophiáról. Aztán el is szégyellem magam a rögtönzött megemlékezés imbolygó pódiuma előtt, amit a gyerekek reakciója végképp porba dönt.

A lányok tisztelik őt, de sokkal szorosabb kötelék köti őket az igazi nagyikhoz. Edwinről kérdezgetnek, és azon morfondíroznak, hogy vajon mit vesznek fel a temetésre. Aggodalmuk és megrökönyödésük őszinte, de semmivel sem több annál, mint ami.

Jinxxnek csak annyit mondok, hogy a nagyi kórházban van. „Meg fog halni?” – szegezi nekem a kérdést, és rezzenéstelen arccal fejez le egy lego-bábut.

„Mert tudod meghalni, olyan mint elaludni, csak nem kelni fel soha többet!”

A gym-ben mosolyogni tilos!

Talpraesett, erőszakos, szókimondó, masszív izomzatú személy kerestetik fartájon rugdosás, írásra erőszakolás, blogfrissítés munkakörre. Jelentkezni fényképes önéletrajzzal, és egy zsarolólevéllel lehet. Itt! Minél hamarabb!

A mentegetőzésnek szánt bevezető kipipálva. A pipa görbe. Reszket a kezem. Délután három óra. A mérlegem 600 kalória, másfél óra gym, hat kávé, négy adag bűzölgő szennyes, kér óra vasalás és remény, hogy valami értelmes is kipattan a fejemből a holland tetveken kívül.

Akkor szépen sorjában. Nem, nem vagyok tetves. Poén. Lapos. Lapos tetű… okay, abbahagytam!

Himalája magasságban tornyosuló szennyes és vasalnivaló kupac – szokásos hétfő reggel. A mai pikantériája, hogy én mostam a focicsapat felszerelését! Ugyan, kérlek!

Másfél óra gym. Két hete! Rendszeresen. Igen, ha olvasol, akkor megértheted a büszkeségem. A rendszeresség nem az erősségem. Vannak azonban akaraterő-acélozó körülmények. 55 euró havonta, ami kifizetése után előtör a „kisember bosszúja”: gyúrok, nyomok, zumbálok, jammelek, edzőket molesztálok és vedelem az ingyen kávét. Hopp, meg is van a hat kávé magyarázata. A szocializáció új színtere. Ryan, mint mindenben, itt is kész az „önfeláldozásra”. Miután meggyőztem arról, hogy semmi furcsa nincs abban, ha valaki órákig ücsörög a tornateremben, lerúgjuk a sportcipőt, elnyújtózkodunk a mentazöld kanapén és megpróbálunk nem tudomást venni a kávé enyhe „gépízéről”. Ryan azt hiszi, ez teljesen normális európai dolog, a körülöttünk lévő többi holland, pedig azt, hogy ez külföldi sajátság. Én pedig, magasról fütyülök az egészre.

Mint minden más élethelyzetben, itt is megjelennek a kíváncsiskodók, a csatlakozni vágyók és akik félreértik az egész szituációt. Ez utóbbi jelen esetben nem teljesen érthetetlen. Hónapokkal ezelőtt, hogy elkerülje a kellemetlen szituációkat az endorfintól felbátorodott nőneműekkel, ryan önkényesen párkapcsolattá léptette elő barátságunkat. Mindaddig tökéletesen működött a dolog, amíg csak egy név voltam, egy történet, egy-egy átbulizott hétvége. Most azonban arcom, testem, személyiségem lett, akinek két nap után füstölt a feje az egész lehetetlen szituációtól. Ismerték a fél életemet és többes számban beszéltek rólunk. A nem létező „rólunkról”! Sok év után először vagyok szingli, sok év után először bámulhatnék meg pasit lelkiismeret-furdalás nélkül, vagy süthetnék el egy mosolyt… csak úgy! Az első „csak úgy” eldördült mosoly után azonban, Nicc, a terem minden lében kanál menedzsere figyelmeztette az „oldalbordámat”, hogy könnyen lecsaphatnak a kezéről. Ryan röhögve mesélte, bennem pedig sorra csapódtak le a biztosítékok. Szakítottam! A dolog szépséghibája, hogy nem vertük szét egymás fejét a súlyzókkal, így kevésbé volt hiteles a történet. Az eredmény: Nicc „just friends” néven emlegetett minket, küldött mellé egy perverz mosolyt, és hosszú percekig ecsetelte mi a véleménye az ellenkező neműek barátságáról, miközben én az ájulás szélére steppeltem magam. Mindeközben az ál exem azon értetlenkedett, miért olyan szörnyű a barátnőjének lenni. Az abszurd humor iskolapéldája: egy nem létező párkapcsolatba bábozódva! Hot topic lettünk! A fiatal edzőcsapát fantáziájának köszönhetően meg is született a történetünk: Valójában nem vagyunk egy pár, csak néha összefekszünk, de titkon szerelmesek vagyunk egymásba, azonban mindketten félünk az elköteleződéstől…bla, bla, bla.

Így lettem a szinglilét szőke démona a dilis amcsi oldalán!

Jó reggelt kívánok!

A hétfő reggel, mint egy oldalára dőlt, végtelent formáló nyolcas nyújtózkodott előttem. A fürdőkád sarkán csücsültem, lábujjammal freskóvá rendezgetve a fehér szőnyeget elborító fekete hajszálakat. Négy napos kiruccanásom után a ház a kontrolált káosz állapotában. A „kontrolált” itt mindössze annyit jelent, hogy felmértem a károkat és benyújtottam igényemet a katasztrófa sújtotta övezeteket támogató alapítványokhoz. Bokáig kotorászva a koszban azon elmélkedem, létezik-e élet au-pair nélkül. Próbálok visszaemlékezni, mikor emelkedtem a létfenntartáshoz szükséges elemek közé. Még mielőtt megoldhattam volna a világ össze filozófia buktatóját, a zuhany alatt csücsülő fekete fiúcska ennél sokkal súlyosabb problémát vet fel: A fogtündér nem tejelt az éjjel! És valóban, Madonnára hajazó mosolya most még szellősebb. Arca azonban erős kétségbeesést tükröz. Hite a fogtündérben egy szakadék szélén egyensúlyoz. A horrorfilmekből derengő banya emlékeit ezek a lelassult másodpercek tovább torzítják. Icipici pókként szövöm mesém zavaros szálait, míg végre megfogalmazódik bennem a kézenfekvő kérdés: Hol a fogad?

Mindenféle eseményt szívből utálok, amely lelassítja a reggeli rutin zakatolását. A tejfogvadászat pedig egyértelműen a zavaró tényező kategóriába sorolandó. 10 percen belül családi dráma kerekedik. Konferenciahívás, anya a telefonon. Zavartan csücsülünk az apró kincsesláda tartalma felett: 6 parányi, valaha jobb napokat látott fog. Én már nyúlnék is az egyik után, de megállít a nekem szegezett kérdés: És honnan tudod melyik az?

Nem mindegy? Mivel a válasz kategorikus nem, így sorra próbáljuk a fogakat a megfelelő nyílásba. Igen, a hétfő reggelek bája!

Ma reggel pedig azt is megtudtam, hogy egy fog 10 eurót ér. Osztottam, szoroztam, és arra a megállapításra jutottam, hogy egy hónapig elég jól eltengődök, ha sikerül kapcsolatba lépnem a szájüregem felelős tisztviselőjével. Talán ha állandó fogat ajánlok, magasabbra is kúszhatnak az árak. Nagyratörő meggazdagodási terveimet ma I futatta zátonyra. Még mielőtt sikerült volna harapófogót ragadnom, rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy a pop-corn-os tálba pisilt az éjjel. Néha még mindig akadnak nyelvi nehézségeim, így elismételtettem vele a mondatot. Nézzük csak, szeptember van. Szeptemberben nincs vicces nap. Tudtommal ma hozza nyilvánosságra a királyi család az éves költségvetést, de ezt sehogy sem tudtam összhangba hozni a tálba pisiléssel. És mi ez a mennyiség??? Egy lónak is becsületére válna.

I most már mérgesen topog a mankójával. Nem érti, mit értetlenkedek. Először nem bírt kiérni, utána pedig úgy gondolta, most már mindegy. Osszam szépen háromfelé, szerinte rendben van. Igen, a kedd reggelek bája!

Holnap szerda. Kívánjatok ködös, szürke és eseménytelen elrugaszkodást!

Replay

Napok óta készülök az írásra, és napok óta inkább más-más könyv után nyúlok. Ugyan ki tud megszólalni Szabó Magda után? „A múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyat”… ötlet és zsenialitás briliánsa. Ezzel párhuzamosan angolul olvasok: The Time Traveler’s Wife. Bosszant már maga a koncepció is. Illetve az, hogy nem az enyém. Kétszemélyes napló, múltban, jelenben, jövőben, hol mindenütt, hol sehol sem. Egy különleges szerelem története, amit a szarkazmus ment fel a romantikus regény vádja alól. A homlokom zöld… „Hogy miért nem nekem jutott eszembe!”…csatt! A melegítőmben kucorgok, koffein- és irodalomfüggő életem lelassított képkockáin. A ház üres. A szárító monotonon berreg. Kényelmesen nyújtózkodom, újra elmerülve a lopakodó csendbe, amelyből erőszakkal rángatott ki a hétfő reggel. 

A reggel, az értem tapogatózó kéz a hajnali homályban! Megragad és még mielőtt újra vér pumpálódna az agyamba, már három gyerek közt játszom Sivat, a hatkarú istent. A nagyobbik lányom csípőműtétje óta a reggelek adrenalingőzösek. Fél hat. Két lány, két fürdőszoba. Normális esetben még visszabújok a szobámba és szundítok egy extra negyedórát, amíg a hercegem sorra nem kerül. De két mankóval egy sima öltözés is kaszkadőrmutatványnak számít. Így I-t én fürdetem, bogozom a derékig erő afro-hajkoronát és stylingolom napi megjelenését, ami nem könnyű feladat, hiszen melegítőn kívül semmit sem tudunk a tíz centis sebre húzni. Aztán ahelyett, hogy a kimerültségtől elégedetten magamba roskadnék, kezdem az egészet elölről, Mr. egy-hete-ágyba-pisilek fiatalúrral. Az, hogy a fiúknak fütyijük van, megcáfolja a gravitációs törvényt, és egy csapásra lehetővé teszi a felfelé ágyba vizelést. Így nem csak a lepedő tocsog, hanem a párna és paplanhuzat is, valamint ha elegendő a víztartalék, akkor sikerül eláztatni Némót is, aki a napokban jó párszor hazatalált.

Rettegve lépek a konyhába. A reggeli 12 menetes bokszmeccsem szorítója. Első gongszóra azon igyekszem, hogy megakadályozzam a felbőszült I-t, hogy agyonverje a húgát a mankóval. Három gyerekből kettő folyamatosan üvölt egymással, és a harmadik épp csak azért hallgat, mert hámozókést szorítok a torkának, hogy végre megtudjam, mit óhajt tízóraizni aznap. Mindeközben jó, ha a fél szemmel hátra-hátra sandítasz, mert sose tudhatod, mikor téved arra egy rollerező hatéves, sorompónak nézve a combodat. A háttérben Gumimaci énekel franciául, az ajtóban pedig a büdös taxisofőr várja, hogy I elkészüljön. Mikor végre mindenki elkotródik, bekapcsolom az agyam. Hétfő. Nincs az-az élő organizmus, aki miatt én ma melegítőből valami szofisztikáltabba bújnék. Valójában nincs az-az ember, akit ma elviselek az életteremben.

Kedd. Még mindig ugyanaz a mackónadrág. Még mindig ugyanaz az undor bármiféle humán erőforrás irányába. Két napja nem zuhanyoztam. És a szomorú az, hogy szükségét sem érzem. A megjelenésemre nincs szó, de a „köpök a világra” szinonimája körül kéne keresgélni. Szürke maci-laci-naci, XXXL-es deszkás pulcsi, egy bob marley sapka, és egy szőrös csizma, kizárólag zokni nélkül. A sapka alatt mosásra és festésre megérett hajkoronám. A hajkorona szónál kicsit tétovázok. Inkább egy mosómedve szőrzete egy kimerítő munkanap után.

Őrjöngve teszem le a könyvem, és emelem fülemhez a kagylót. Ryan jókedve sérti a dobhártyám. A második nap, hogy jegelem a közös kávét. Az ajánlata azonban, hogy levegővétel nélkül panaszkodhatok, cselekvésre ösztönöz. Sebészi úton eltávolítom a felső hámszövetbe ágyazódott pamut tréningruhám, és hagyom, hogy a forró zuhany leáztassa a magam köré nyáladzott gubót. 

Néha jó, ha van, aki megnyomja az újrajátszás gombot!

Ódivatú nosztalgia csupán

Három bejegyzés megírására elegendő időt áldoztam arra, hogy pontosan koreografált katonai stratégiát dolgozzak ki a lemaradásom behozására. Ebbe az őrült munkatempóba belefért egy másfél órás kávészünet régi bajtársammal, öt óra egy ismert közösségi portálon, ezer komment és egy telefonhívás a pentagontól... a napirendem elkobozták veszélyes hadifoglyok megtörésére és kivallatására. Így egy újabb órát kellett szentelnem régi jegyzeteim tömbesítésére és újraolvasására. Némelyik megfejtését súlyosbította a mosógép és a szárító által való kódolás. 

Fáradt voltam az íráshoz. Mindössze három óra alvás után kókadtan ücsörögtem a reptéri váróban. A légkondicionált unalomban jól esett a fontoskodó, szemüveges langaléta nyerssége. Egy helyfoglalás gyanánt leparkolt csomag tulajdonosait oktatta. A Hollandiában oly megszokott „Hölgyem, lenne szíves eltávolítani a csomagjait, mivel arra gyanakszunk, hogy levegőbe röpíti az állomást” helyett, egyszerű és jól érthető kézmozdulatokkal megerősítve, a motyójuk elgörgetésére szólította fel a két matrónát. Szerettem volna hangosan felkacagni. Ehelyett inkább kávéfoltos noteszom lapjait gyűrögettem. „Fáradt vagyok az íráshoz.” - kezdtem memoárom másfél hónappal ezelőtt, a Ciampino üvegablakain keresztül bámulva a pimasz római júliust. A reggel még frissen perzselő forrósága új kalandokkal csalogat, ellehetetlenítve a lusta nosztalgiázást. Mennyivel könnyebb ez most a nyúlósan szürke holland délutánban. 

Szombat reggel vendéglátónk szőrös mellkasára borulva könnyes búcsút vettünk egymástól. Örömkönnyek vagy szomorúság? Ma már inkább a fojtogató kacagás könnyei. A „kanapé-koldulás” veszélye, hogy nem mindig jön be, főleg akkor nem, ha az utolsó pillanatban vágsz bele. Szállás hiányában úgy döntöttünk a szombat éjszakát a Trastevere-n töltjük. Ijesztő? Egy percig se hidd! De erről majd később.

Nehéz eldönteni. Az emelkedőben lévő nap sugarai átcsusszannak a Colosseum tökéletes boltívein és elfenekelnek a turisták csapzott koponyáján, akik kígyózó sorba tömörülnek az egyik bejáratként megjelölt árkádnál. Nehéz eldönteni hát melyik a megdöbbentőbb látvány. Gondolkodási időt kérve, inkább kirabolunk egy csemegeboltot, és a Colosseum lábánál, a fűbe leheveredve megreggelizünk. Teli pocakkal könnyebben vesszük fel a harcot a kvarcórás gladiátorokkal, akik szerint életem legnagyobb álma, hogy a hónaljuk alá bújva fényképezkedjek 10 euróért. Végre bent vagyunk. Szeretném azt mondani, hogy azonnal leperegnek előttem a Quo Vadis jelenetei, szívem görcsbe rándul, és szememben nedvesen ragyog az megilletődöttség. Kötelező körök. Sok kötelező kör. Hogy lehet eltévedni egy kör alakú épületben? És hogy tudunk felmászni a Forum Romanumra? Vannak pillanatok, amikor erősen fontolóra veszem, hogy átugrom a kerítést. És ugyanezt érzem, mikor végre bent vagyunk. Elviselhetetlen a forróság. Az ezeréves kövek akkumulátorként gyűjtik magukba a napenergiát. Mint csirke az öko-grillsütőn. Végül a bennünk munkáló kíváncsi turistát legyőzi az erősen szangvinikus, hedonista személyiség. A tengerpart felé zötyögő kisvonaton ülünk. Követjük a törölközős, strandpapucsos tömeget. A mi felszerelésünk mindössze a fehérneműként viselt fürdőruha. Soványka csomagjaink egy poggyászparkolóban. Amennyire imádom a tenger áztatta nedves homokot a talpam alatt, legalább annyira utalom magát a vizet. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és megbocsáthatatlanul sós. A bőröm viszketősre szárad és jobban feszül, mint egy méregdrága botox-kezelés után. A lábfejem magam alá húzva homokvárat építek. Közel a vízhez, hogy egy erősebb hullámzása a zavaros víztömegnek elmoshassa örökre. Most vagy tíz perc múlva, amikor már a cikkcakkos bástyák is kirajzolódnak… nem számít. Eszembe jut egy képeslap, amit egy számomra nagyon kedves személynek ajándékoztam évekkel ezelőtt. „Csak az mer a tengerpartra homokvárat építeni, aki elhiszi, hogy a hullámok megszelídíthetők.” Hatalmas hiba lenne. A megszelídítés. Sosem élvezhetnéd a süppedős, szűz homokot. Vajon hány homokvár tűnt már el ezeken a partokon? Vajon hány homokvár megrendült alapjain sétáltam át azon a délutánon, azzal a szándékkal, hogy megkerülöm ezt az aprócska óceánt.

Végül csak a római éjszakáig jutottam a Tiberis partján. Ahogy tegnap egyszerre böktünk a csodálatos étteremre, úgy ma is egyszerre mutogattunk, csak épp más-más irányba. 24 óra és máris megváltoztak a prioritások. A bőség zavar. De itt nem tetszik a terítő, amott túl kevesen vannak, itt nincs ínyemre az étlap, ott a fiatalurat nem érinti meg a hely szelleme. Vidáman kavargó tömeg, gusztálgatva az illatokat és már felszolgált fogásokat, mi pedig hangosan vitatkozunk a közepén, megadva az olasz alaphangulatot. A kompetitív diskurzusok eredménye zéróösszegű játszma. Egyikünk sem elégedett, és miután már minden lehetséges sértést egymás fejéhez vágtunk, közénk ül a csend. Nem baj, jobban fogy a bor. És miután megérkezik a tökéletes olasz pizza, nem bírom tovább nevetés nélkül. Ryan tocsog az olajban. A két lábon járó kalóriatáblázat, most minden falatot a sós, smaragzöld olívaolajba tunkol. A pincér időnként az asztalunkra könyököl és érdeklődik az emésztésünk felől. Az az érzésünk, siettetni próbál. Csak hogy emlékezetessé tegyük a látogatásunkat, rendelünk még egy palack bort. Itt futószalagon jönnek-mennek a vendégek, az üzletnek pörögni kell. De ez maradjon a trattoria tulajdonosok problémája. Előttünk az éjszaka. Újabb helyre vadászunk. Stratégiánkat a személyzet fizikai adottságaira alapozzuk. Így ülünk be egy folyosószerű helyre, ahol steaket kínálnak. Ezért csak egy palack rosét rendelünk Mr. Szívdöglesztőtől. Legalább a bor jó választás. Kicsit bosszant is, hogy meg kell osztanom újdonsült barátainkkal. Ryan egyik leendő kanapé-hostja és kompániája csatlakozik hozzánk. Vendégeik vagyunk egy Botallitora. A hely parányi és folyamatosan pulzál a felvillanó vakuk fényétől. Jégbe hűtött csokipohár, krémlikőr és tejszín, melyet egy az egyben süllyesztesz a nyelőcsöved irányába. Aztán várod a hatást. A hatás szoros összefüggésbe van a krémlikőr fajtájával. Van, amelyik forró csókot ígér, van, ami akár egy kalandos éjszakával is kecsegtet. Személy szerint én inkább a társaságban látom a dolgok nyitját. Ha melegekkel barátkozik az ember, ne számítson csodákra egy kakaóbabos snapsztól. 

Két órás késés, több reptéri egyfelvonásos és védőgázas szendvics után végre a levegőben. Az óceánt bámulom, ami telemosta a fenekem homokkal. Olaszország látképe a rendezett káosz állapotában. A gép ereszkedőben a kockásra fegyelmezett Holland ingovány felett. Készen állok a vérmérsékletem aklimatizálására. De úgy tűnik, ahova leteszem a strandpapucsom, ott azonnal torzított irányt vesz az eseménygörbe. A holland vasút feketenapja! Holland-Spanyol világbajnoki döntő. Utrecht Central... 45 perce nem mozdul semmi. A hangosbemondó folyamatos műsort szolgáltat. Az őrületet tetézi a narancssárga alakok fékezhetetlen tömege. Fáradt vagyok, mérges és Burger Kinget eszem. Az utazásom a kerti kanapén ér véget, narancssárga parókában, ölembe egy fekete kisfiúval és egy nagy tál édes pop-cornnal. A latin álom véget ért. Ideje nyugovóra térni!

Flashback

Ígéretemhez hűtlenül, önmagamhoz hűen, megint csak késve jelentkezem. Égszakadás, földindulás, tökéletes idő a visszajátszásra.

Vissza arra a forró és zavartalanul kék egű római reggelre, ahol megbocsáthatatlanul elaludtunk. Vendéglátónk szöszmötölésére ébredtem. Mau mokány kis ember, fél fejjel az én repülési magasságom alatt hasítja a levegőt. Túl a harmincon, negyvenes külcsínnel. Igazi olasz szívtipróhoz méltóan, félhosszú, hullámos hajkoronával, melynek selymes fényét, csak a nekivetemedett kopaszodás tompítja egy kicsit. Foglalkozása: informatikus, zug-DJ. Ez utóbbit én akasztottam rá… mármint a „zug” részét. Kicsit olyan, mint a mi Tibi bácsink. Nappal pöttyös labda, éjjel topless lányok (-ról álmodik). Hajnali négykor, neki még belefért egy rövid eszmefuttatás a besült 4 éves kapcsolatáról, a DJ életérzésről, a lakás feltérképezése, a légkondi megjárattatása – röpke 15 percre -, és az atomnyi konyha, melyben még mosogatógép is van! Igen, ő az imponálós fajta. Annak ellenére, hogy Európa egyik leggazdagabb országának legsznobabb kisvárosából érkeztünk, nagy egyetértésben ámuldoztunk, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb elérjük azt a bizonyos kanapét is.

Reggel kilenc, mi még pizsamában, nyakunkon a sztrájkoló olaszokkal, és igencsak túlzsúfolt napi programfüzettel. Kétszemélyes hangyabollyá változunk, hisz veszélyben a Vatikán! Jelenleg épp a sorban kellene állni kínai turistákat cselezgetve, nem pedig a hangyászsün szerepét alakító maut kerülgetni. Még 24 órája sem vagyok a városban, de már megkaptam, amiért jöttem: az olasz mindennapok temperamentumát. Röpke 5 perc alatt, 50-szer változtatja meg arra vonatkozó tanácsait, hogy hogyan jussunk be a városközpontba. Burjánzó ellenszenvem majdnem elsöpri egy felajánlott kávéval. Nem, nem a méret a lényeg, de én a kávéban nem ismerek tréfát. Amit kaptunk, az pár koffeinatom volt összekapaszkodva egy gyűszűben. Nagy könyörgések árán kierőszakoltam hozzá pár laktóz-molekulát is – megszentségtelenítve ezzel a reggeli szűz espresso hagyományát-, és az egészet testvériesen eloszlattam a szájüregemben.

Nem akarok hálátlannak tűnni, de a segítsége kissé megtépázta a jól követhető logikához szokott idegeimet. Stratégiai kiselőadásának vége az lett, hogy kivitt minket a vonatállomásra, hátha jön majd valami. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem voltunk egyedül. Tehát vártuk a jó szerencsét, amihez remélhetőleg egy szerelvény is csatolva lesz. Ryan mindeközben igyekezett megmenteni maut a fagyott mamutot is kettészelő pillantásomtól. Nem tudom mennyi idő telt el, de úgy mínusz végtelen és plusz végtelen között félúton, míg végre felkapaszkodtunk egy arra tévedt „gőzösre”. A Trastevere-n szálltunk le. Az egyetlen hely, amely igazán vonzott, és nem bírtam ki, hogy legalább át ne sétáljak rajta, mielőtt belevetnénk magunkat a kötelező körök lefutásába. Lassan már ide sem kell írnom, hogy következett a kötelező péksütemény és egy tisztességes méretű latte egy talponállóban, Róma autentikus negyedében, ahol a turisták száma a minimálisra csökken.

Én kihagynák egy sokezredik Vatikán leírást, Spanyol-lépcső megmászást, és Trevi-kútba érme dobálást… Mikor oda értünk, a gelato-m tölcsérét ropogtattam, pedig jóval korábban vettük, egy aprócska cukrászdában. Négy gombóc, ami mögül úgy kell kikukucskálni, hogy elkerüld a közlekedési balesteket. Nem vagyok egy jégkrém rajongó, legalábbis nem a szónak a holland értelmében (télen-nyáron, éjjel-nappal). De itt a fagylalt nem egy színezett, aromásított vanília-puding, hanem az „ízalap” eredetije, valamilyen módon krémesítve és lehűtve. A legjobb minőségű, roppanós csokoládétábla atomjaira bontva, dús, lassan örvénylő tejszínnél dúsítva, a pisztácia ott roppan a fogad alatt és a babapiskóta homokszínben illatozik az ajkaidon. Szeretnéd mindent kipróbálni. Don Quijote harc! Új és új helyek, új és új tölcsérbe zárt fantázia.

Közös jelrendszerünk, az L, mint „look” fogalmával gazdagodott. Ha egy pasi megbámul, Ryan folyton megjegyzi: „Ohhh, you’ve just got the look!”. Ez a mondat itt csak egy „L”-re zsugorodott. Már előző este érezhető volt, hogy az olaszok szőkék iránti vonzalma nem csak amolyan városi legenda. De egy idő után nem tudtunk nem tudomást venni róla. Szemrebbenés nélkül mérnek végig, szólítnak meg, vagy dobnak egy olyan pillantást, amibe belepirulsz. Az első körben észre sem akarod venni, aztán egy idő után élvezed, később bosszant, és eljön a pillanat, mikor egyszerűen lecsusszannak rólad a tesztoszterontól átnedvesedett röntgensugarak. Az önbizalmukat vesztett szőkék legjobb terápiás helye.

A Trastevere esti fényben, milliónyi aprócska étteremmel a szűk, macskaköves utcák tekervényeiben. Némelyik csak 5-6 asztal. Nyüzsgő tömeg, gitárzene, összekoccanó poharak, bazsalikomillat, és bizsergető esti levegő, mely lágyan simogatja a naptól kipirult női vállakat.

Éhes vagyok és izgatott. A végtagjaiban érzem a város lüktetését. Egy négyfogásos olasz menü és két palack bor. Éjfél van, és sokan még csak most választanak éttermet. Ez a hely a bagolylelkű társaim paradicsoma! Az én paradicsomom! Kéjesen vörös, lédús, húsos paradicsom…

Bice-bóca ideszösszent

Nem tudom, rajtam kívül kit érint még személyesen, – illetve tudom: senkit – de az emlőim ma hamburgerekből, fánkokká léptek elő. Vagy fokozódtak le? Igen, ezt a kérdéskört még tisztázni kell a „majdnem hat” évesemmel.

Fején találtad a szöget! Megint a sűrűjében. A nyári vakáció utolsó hetét éljük. És csak ketten vagyunk mi egymásnak. „Szegény lányaim” 10 napos búvárkodásra kényszerültek. Micsoda élet – panaszkodnak – alig két napot töltöttek otthon!

Tehát Stan és Pan egyedül a nagyvilágban. Kizárólag fizikai adottságokra alapozva, ezennel magamra vállalnám Pan szerepét. Pan, igyekszik 5 perccel előbb ébredni. Ez nem könnyű feladat, mert a 8 óra még mindig hajnali időpontnak tűnik a déli 12-re kalibrált biológiai ketyegőnek. Az 5 perc azonban feláldozható, ahhoz a nyereséghez képest, hogy nem összepisilt WC deszkára huppan az ember, jobb esetben, nem fertőtlenítéssel tölti az ébredés utáni második 5 percet. Ha véletlenül Stan ébred előbb, Pan megtalálja őt a konyhában, a TV előtt kuporogva. A filmtörténet, esetünkben Hattem történetének legnagyobb párosa tiszteletére ezen a héten szuperhosszú mese-epizódokat vetítetnek a csatornák. Mert au-pairéknél ez így megy: „Hé, Stan, ha vége a mesének, irány a zuhany!” És az előtte húsz perces gagymaságok a héten valahogy hosszabbra nyúlnak. Mert ez a reklámszünet nem két különálló személyiségromboló fantazmagóriát választ el, de nem ám! A reklámszünet csak arra kell, hogy megpihenhessen a gyerekem, magába tömjön még egy tál gabonapelyhet, végrehajtson egy szuperszonikus pisilést, amit részben már a kanapén kuporogva fejez be. Mindeközben arról igyekszik meggyőzni, hogy kezet is mosott és bármely hihetetlen, három órája ez még mindig ugyanaz a mese, ugyanaz az űrből pottyant tojás, zöld likőrrel a közepén, egy beszélő bébivel és egy lézersugár-szemű nagyival az oldalán. Én pedig elhiszem, mert addig nyugodtan ücsöröghetek a kávésvödrömbe kapaszkodva.

Nem csak a nickelodeon programja nyúlik akár a rétestészta, hanem a hét is. Végtelenül hömpölyögnek az órák, néha meg-megállnak, és egy esős délutánon, esküszöm, még visszafelé is elindultak. Szerda volt, és a gyerek büntetésben. Nincs édesség! Ez esetben nem én voltam a döntőbíró, hanem az apai szigor bírálta felül a cukorbevitelre adott engedélyt. Ezzel egy időben, az anyai hiúság is ébredezni kezdett, és az erősen kifelé domborodó póló láttán diétás étrendre fogta a mindig éhes kisembert. Ez az a szituáció, amikor inkább a rozsdás puskagolyó, mint egy kaját követelő gyerek! Mindeközben a fizikai teljesítőképességem grafikonja erős zuhanást mutat. Mondhatni bice-bóca a lóversenypályán. Végül is nem három varjú tántorított el a futástól, hanem az a tény, hogy belerokkantam. A térdem, az a bizonyos térdem, amelyik már minden irányba tekeredett az elmúlt pár évben, az a térd… cserbenhagyott. Olyannyira, hogy két napig erős feszítő érzés fogott el a húgyhólyagom környékén, ha csak lábra kellett állni. Nem a legjobb rajtpozíció egy olyan házban, ahol mindenfajta létfenntartó funkció kielégítéséhez legalább ezer lépcső vezet. A felépülésem lassú, és azt hiszem egyfajta negatív katalizátorként hat a foci, a játszótér és néhány jól irányzott rúgás a térdkalácsomba.

Itt következne a flashback-része a dolognak, ahol Rómára emlékezek, az „egyszer úgyis utolérem magam” szlogennel. Tudjátok, én hiszek ebben… szóval holnap, ígérem, holnap…

Rómáig meg sem állok!

Az áttetsző szitálást kövér és terpeszkedő cseppek zavarták meg, furcsán csillogva az átnedvesedett augusztusi estében. Az utolsó kilométer. Baseballsapkám megadja magát a holland esőnek, és ereszcsatornaként terelgeti a csillámporral dúsított csapadékot pontosan a két szemem közé. Ez a porlasztott giccs, egyébként is már az agyamra ment. Így legalább jó esélyem van rá, hogy nem úgy térek haza az esti kocogásokból, mint egy felhevült fejű discokirálynő.

Egy hete és egy napja futok. Csomós vádlikkal, nyikorgó térdekkel, pulzáló mellkassal, de futok. A napjaim üres 40 perce. 100%-ban gondolatmentes. Erről nehéz mentálisan lemondani. Egy kis zivatar nem tántoríthat el. Ha valaha is megtorpanok, akkor annak ennél sokkal prózaibb okai lesznek: három varjú hasított át az égen, miközben a cipőfűzőm bogoztam, vagy egyszerűen beszakadt a kisujjamon a köröm. De most pit-bull vagyok. Nagy, rózsaszín, szőrös pit-bull, csillogó baseballsapkában. Mert ugye nem felejtettem el megemlíteni, hogy lilára festettem a hajam? Igen, én így kezelem a változásokat. És mivel az életem folyamatosan a feje tetején áll, végigjártam már az egész színskálát. Nehéz valami eredetit kitalálni.

És most innen kéne visszakanyarodnom Rómához. Gondoltam, majd írok a romantikus hídról, amin átvonszolom magam futás közben, de az eső nyálkássá és cuppogóssá tette, így hamarabb asszociálok róla angolnavadászatra, mint Róma kulturális kincseire.

Emlékszem mennyire meglepett az utazás előtti nyugalom. Sehol sincs a várakozás izgalma, az a bizsergető, örömmel kevert izgalom és kíváncsiság, amit valami új felfedezése ad. Erőlködöm, turkálok az emlékekben. Nem, valójában sosem éreztem ezt, legalábbis nem a helyváltoztatási procedúrákkal kapcsolatban. Talán csak a jól komponált regények döngölték belém ezt az érzelmi sablont. Én inkább a „csináljuk vissza az egészet, mert olyan jó a biztonságos sarokban kuporogni” szoftvert futtatom. 

Most ébredtem tudatára, hogy azon a csütörtök reggelen ettem az utolsó mogyoróvajas-dzsemes palacsintámat. Hála a magasságosnak! Kaptam is elég dicséretet otthon a kerek formáimra vonatkozóan. Ugye ismeritek a „Hm, de jól nézel ki!” plusz önelégült mosoly köszönési formát? A szerencsésebbeknek, akik nem értik lefordítanám: „Hm, meghíztál! Azt hittem már sosem következik be!”.

Életem első utazása a ryanair csapatával. Nem tudom, hogy csak a Róma-Eindhoven járaton, de az utaskísérők botrányosak. Minden kétséget kizáróan az egyenruha tervezője szimultán dolgozott egy takarítóbrigát arculatán is, és a mappák összekeveredhettek. A halványsárgára kopott, elöl gombolós, gallér nélküli blúzban rója frissítős és ryanair termékeket értékesítő köreit egy félig kopasz senior stewardess, pár csapzott hajú lány és két lécremegtető srác, akik közül az egyik szinte biztosan a langyosabbak táborát erősíti. És láss csodát, szóba is elegyedik velünk. Várjuk, hogy meghívjon legalább egy esti vacsorára, de ez most elmarad. Lehet, hogy csak azért furakodott a közelünkbe, hogy elfojtsa növekvő jókedvünket… aztán megriaszthatta jól fejlett csontozatom…

Este hét. Landolunk. A legélénkebb emlékeim közé tartozik a repülőtér gőzölgő aszfaltja, és az instant, száraz forróság, mely percek alatt átmelegít, egészen a csontvelődig. Kedvem lenne rágyújtani egy olasz slágerre, de se énekhang, se olasz nyelvtudás, se latin dallamok az utazótáskában. Mindenünk, ami van egy telefonszám. Az utazással kapcsolatos előkészületeink a repülőjegy-foglalásban csúcsosodtak ki. Részemről mindenképp. Ryan mentette a menthetőt. Couch-surfing! Ez az, ami kell nekünk. Csak lábjegyzetként ide szúrom a közepébe: vannak olyan elvetemültek, aki mindenféle ellenszolgáltatás nélkül felajánlják a kanapéjukat, vagy más alvó-alkalmatosságukat. Számuk egyre növekszik! Google-izz rájuk! Lábjegyzet vége.

A birtokunkban levő telefonszám egy ilyen nagylelkű adományozóhoz tartozott. Hogy kapcsolatba lépjünk vele, mindössze be kellett jutnunk Róma belvárosába, szert tenni egy olasz telefonkártyára, és amit akkor még nem sejtettünk, rájönni, hogy működik a telefon. A reptéri transzferbusszal és szélvédőjén több elgázolt nénikével az első lépést abszolváltuk.

És végre, végre kicsöng a szám, és végre, végre hallhatjuk a hangját… az üzenetrögzítőjének!

Beüzemeljük hát az én otthoni kártyámat, az egyetlent, ami külföldön is működőképes, és ami kapcsán most jut eszembe, hogy elfelejtettem közölni anyával a megemelkedett telefonszámla-kockázat felmerülésének lehetőségét. De ezennel ez is megtörtént. Akkor, anyagi gondoktól még függetlenül, dobunk Maunak egy sms-t, minden olasz számára könnyen érthető szöveggel: Jövünk! Ezzel az aktussal hivatalosan is megnyitjuk a római kalandtúrát, és követjük az előzőekben kapott, ry által rögzített útleírást. A Róma-szafari első 5 percében mindössze arról kell meggyőznöm a fiatalurat, hogy a metró egy közlekedési eszköz és nem egy városrész. Hello Európa! „Apró” kulturális különbségek.

Mindig arról papolok, hogy mennyire más megismerni helyeket belülről szemlélve, nem pedig az utazási irodák kirakatán keresztül. Hát tessék, BKV sztrájk, olasz módra. Három és fél órát töltöttünk különböző állomásokon alternatív közlekedési formák után kutatva, katonákkal és bevásárlószatyros ragazzákkal kokettálva. Éjfélkor végre megérkezik Mao, 150 cm-s, köpcös felmentőnk, és elindulunk vacsorázni, egy tengerparti, spanyol étterembe. Mint baráti társaságáról kiderül, mind informatikusok, angoljuk pedig erősen a programnyelvre korlátozódik. De a paella csodás! A fekete-kagyló frissen csücsül az aranysárga rizskupacokon, és a garnéla elolvad a szádban, akárcsak ry mellettem, erősen az asztalba kapaszkodva. Izomzata protein után kiállt, de az agya nem képes az étel kategóriába sorolni semmit, ami előtte úszott, vagy csak megfürdött a tengerben.

Hajnali négy. A tartalék-elemeimet merítem vendéglátónk kanapéján. Végre visszavonul! 9 órája vagyok a városban. Ebbe belefért egy általános közlekedési sztrájk, számtalan metró- és vonatállomás felfedezése, spanyol étterem olasz kockákkal, éjszakai séta a parton, és egy életmentő zuhany, amit aztán csak a kómába zuhanás tudott megkoronázni.

Bocsánatkérés helyett

A könnyeimen át néztem, amint az aprócska villódzó fények a sötétbe vesznek. Hullócsillagok a nyári aszfalt porában. Kívánni kellett volna. De mindössze annyira vágytam, hogy inkább közeledjenek, mint távolodjanak. Még sokáig álltam az utcalámpa alatt. Gyűlöltem az erőszakos fényt, mely tapintatlanul pásztázta a retinám, üvöltéssé hangosítva a cseppfolyós jajkiáltást. „A valami meglett és örökre elveszett” érzés. 

Selejtes kirakóként fekszem. Egy darab hiányzik a korántsem tökéleteshez. A tökéletlen boldogsághoz, az élethez, amit gyűlöltem és imádtam egyszerre.

Holnap ilyenkor már más országból bámulom a csillagos eget. Mint egy rossz romantikus mozi. Csak a romantika hiányzik majd. Azt hiszem, vannak szerepek, amikért túl nagy árat fizet az ember. Szerepálmok, amik megvalósulása után lassan elhal a taps, kiürül a nézőtér és te hazatérsz az üres lakásba. 

Nem tudom, szüksége lesz-e még erre az ingre. Szeretném bezacskózni, hogy örökre megőrizzem az illatát. Érzelmi placebo, ahelyett, hogy arcom a nyakába temessem, kezem átcsúsztassam a karjai alatt és szorosan öleljem hosszú perceken keresztül.

Késő, késő, késő! Túlfeszített húr, ha pattan. És abban a pillanatban, amint az acél kileheli lelkét az ujjaid alatt, abban a hamis, utolsó akkordban, oly tisztává válik minden. 

Sosem tudtam megígérni, hogy örökre szeretni foglak! Most sem tudom! Csak egyvalamit ígérhetek: Örökre szeretni akarlak!

Mert tabuk nincsenek, és mégis…

Hosszú kávé volt. Nem túl erős, de még mindig átláthatatlanul fekete, gőzölgő amerikai. Nem szeretem. Az enyém homokszínben kavarog a masszív ikeás pohárban és édesen-keserűen ízlik. A finom kávépor a tejhab alá süllyed, és minden kortynál felkavarodik, akár az elmúlt hónap emlékei, sűrűn, feketén olvadva a krémszínű harmóniába. Íme, az életem tökéletes szimbóluma. Hideg vagy meleg, nekem jó. Nem kell bele cukor, jó ha keserű. Csak krémes legyen, hogy jól csússzon minden körülmények között, ne karcoljon és ne legyen utóíz. Nem tesz jót az egészségnek. Legalábbis a most kihalászott fuldokló légy erre figyelmeztet. Nem, velem nem történhet meg, hogy életem utolsó perceiben arra eszmélek, ez nem is az én fekete levesem. A saját életembe kell belefulladnom. És most épp ezen dolgozom. 

Valószínűtlenül régen írtam. Olvasom magam. Folytatásos regény, talán rólam, talán nem. Öt nap múlva újraindul a forgatást. Visszatérek a helyszínre.

A teraszon rendeztem be az irodámat. Harcolok az öngyilkos legyekkel és a karcsú nyírfáról aláhulló száraz magocskákkal. A növény tobzódása önmaga megismétlésére. Roppantul bosszant! Gyerekkorunkba élvezettel morzsolgattuk a még zöld kukacokat. Most kedvem lenne leszüretelni mindet, és ezzel együtt kiirtani mindazt, ami organikus és a billentyűzet közé ragad. Pedig ez itt a simogató nyugalom. Az egymással egykoron rivalizáló nyír és fűz már összekapaszkodik valahol a magasfeszültség szintjén, gondolataimat folyton elmossa a kerti tó szüntelen csobogása, és szemérmetlenül erotikus táncot jár a borostyán kerítés fölött két káposztalepke. Otthon vagyok. Minden a régi. Csak én vagyok más. Aztán pár nap után úgy érzem mégsem. Skizofrén meghasonlás. „Most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy dsuang dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.”(Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dzsi álma)

A húgom áthajol a vállam felett. Átfutja a sorokat, hátat fordít, majd mégis visszaszól: „Olyan mintha nem akarnál írni valamiről…”. Néha megdöbbent a bölcsessége.

Au-pair blognak szántam. Aztán csak elmerültem benne, magammal rántva sok-sok embert, akik mellett elszáguldottam, akik vonzanak vagy taszítanak, megérintenek és alakítanak.

Nem tudom, hogy jogom van-e kiteregetni mások életét. Írhatok-e a saját édesapámról, aki életének egyik legnehezebb szakaszán van túl, aki mellett nem lehettem itt, aki döntéseivel büszkébbé tesz, mint bármikor előtte.

Nem tudom, írhatok-e a szerelemről, hat és fél év történetéről, ami most lezárult, vagy lezárni igyekszünk. Az ürességről, ami maradt, amit nem akarok kitölteni. Nem tudom, hogy elmondhatok-e olyan dolgokat, amit eddig elmulasztottam. Nem tudom, hogy megpróbálhatok-e jóvátenni hibákat, begyógyítani sebeket, vagy újakat feltépni. 

Az írói szabadság határához érkeztem, ahol azok diktálják a tempót, akiket szeretek. Ahol a kikívánkozó fájdalomnak gátat vet a tisztelet, a tapintat, a szerelem. Ahol a blog visszakanyarodik Rómához, Hágához és a pimaszul tökéletes fenekű táncos lányhoz. Ahol újra azon dolgozom majd, hogy észrevétlenül mosolyra húzódjon a szád, miközben a sorokat olvasod.

A kis visszatérés

Alázatos meghajlás, őszinte bocsánatkérés és cuppanós öleléssel kísért köszönet a virtuális fenéken billentésekért. 

Kifogás: felháborítóan napos idő Hollandiában, amely kávéházi kiruccanásra ösztönöz a billentyűkoptatás helyett, hosszúra nyúlt római hétvége és egy három hetes all inclusive luxusnyaralás a vadregényes „otthon” partjain. 

Felhörpintem még ezt a fél liter kávét és jövök!

Itt a vége, avagy ott a farka…

És igeeeeeeeeeeeen! A helyes válasz a C! Akkor most közjegyzőnk jelenlétében megkezdjük a sorsolást. E heti nyertesünk… én leszek, ha végre újra on-line állapotba tudom hozni a gépem. Akkor itt most háromsornyi szünet, amivel belezavarnék a történetbe. Hiperszonikus gyorsaságú internetre váltott a család, minek következtében egy hete nincs kapcsolatom a külvilággal. Köszönhető ez a gépemre telepített sokszor és sokféleképpen áldott vistának. De, ahogy angol barátaink mondanák, „by the way”, most már két napja nincs használható gépünk, és itt-ott telefonvonalunk sem. A bloggal kapcsolatos mindenfajta késést ezennel a kpn és a microsoft számlájára könyvelnék el.

Vissza a kis kávézóba, ahova bekényszerített minket az a tény, hogy újabb vonatot szalasztottunk el. Kétségbeesésnek semmi nyoma. Emlékeztessetek, hogy uborkaszezonban majd írjak a holland vasút makro- és mikroszisztémájáról. Fél óra várakozás, amit egy ír kávéval kívánunk kitölteni. Már akkor fel kellett volna állnunk, amikor a kislány, bocsánat, pincérnő, két különböző pohárba kezdte el dobálni a hozzávalókat. Még az alkoholfogyasztás terén oly amatőrnek számító barátom – aki koránál fogva szülőhazájában már többszörösen büntetett előéletűnek számítana – szeme is elkerekedett, amikor úgy három löketnyi whiskybe beleengedett egy forró expressót és dupla adag tejszínhabot. Mindez egy öblös vörösboros pohárban tálalva. A tejszínhabig még csak csúszott a dolog. De az első forró, kávéval színezett whisky után jött a „szavak nélkül is értelek” pillantás. Te is arra gondolsz, amire én gondolok? – kérdezték a visszafojtott röhögéstől könnyes szemek. Igen, pontosan arra gondolok, hogy belenyomom a kiscsaj fejét a poharamba, csak megvárom, amíg befejezi a folyamatos pötyögést a telefonján. Így tett a csapat otthonából szabadult, negyvenes családanya is, akik vonatuk lekésését egy kávéval akarták megünnepelni. Szerencséjükre nem írrel! A személyzet még mindig multimédiás teendőit intézte, így a legjobbkor jelent meg a napbarnított bőrű királyfi, két jókedvű, királyfinak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető alak társaságában. A „délceg henceg” beállt a pult mögé. Mi pedig megragadtuk a soha vissza nem térő alkalmat, hogy jeget kérjünk gőzölgő italunkba. Amikor megérkezett a két marék jég – és a hangsúly a MARÉKON van – elcsattant a második „szavak nélkül is értelek” pillantás. Akárhogy is, az alkohol fertőtlenít, szóval majd valahogy kitöltjük ezzel a lópisivel a maradék 20 percet. Szerencsénkre a két jókedvű fickó a segítségünkre sietett. Említettem már, micsoda szociálpszichológiai jelenség, hogy ha idegen nyelvet beszélsz. Az emberek hirtelen többszörös érdeklődést tanúsítanak irányodba. Immáron nagy rutinnal adjuk elő tömörített önéletrajzunkat és megismerkedésünk történetét, valamint fejtjük ki kissé bonyolult kapcsolatunkat, anélkül, hogy a „buzi témába” belebonyolódnánk. A férfitársaság ellenére a legnagyobb bókot ry kapta. Megállapították, hogy szinte folyékonyan beszél angolul. Zárójelbe jegyezném meg, milyen nehéz egyszerre visszatartani a felszínre törekvő röhögést, és a „kávé” okozta hányingert. Gyérfogsorú bárpult-szomszédaink vendégeiként megkíméltünk magunkat a kávékülönlegesség elfogyasztásától. Mert egyébként a „ha már kifizettem, megiszom” elvtől vezérelve lenyomtuk volna a torkunkon. A nevetéstől vonyítva menekültünk a „vonatot lekésők” törzshelyéről.

Az a kellemetlenül feszítő érzés mindig a legrosszabbkor tör rád, és vannak olyan helyzetek, amikor a semmiből bukkan elő. Hiába kulcsolod keresztbe a lábad és mondogatott magadban, már csak 10 perc, a „menten bepisilek” ösztön a bozótos felé hajt. A lichtenvordei állomás szépen nyírt, áthatolhatatlan növényfala végtelen hosszúnak tűnt azokban a percekben. Az összeszorított lábakkal végrehajtott kocogás elnyúló percei a Túl a sövényen mókusát idézte: „Ebben az irányban megkerüli a földet!”.

Éppen, hogy csak visszagyömöszöltem magam szűk cicanadrágom kegyetlen szorításába, amikor ry üvöltése rezegtette meg a rekettyést. Izmaim megfeszültek, és vad döcögésre szántam rá magam. 5 perc sem kellett ahhoz, hogy végre csábosan feltipegjek a tömött discobuszra, ami úgy negyed órája várt rám, fedélzetén bevetésre kész ifjoncokkal. Addigra mindannyian ismerték a fél élettörténetünket, és természetesen azzal is tisztában voltak, hogy nem a virágágyást gazoltam a lámpafényben. Ennél csábosabb belépőt nem is kreálhatnék magamnak. A busz ezek után grátisz.

Amennyiben a táncot önkifejezési formának tekintjük, akkor hősünkben egy elszabadult sztriptíztáncos rejtőzik, aki repertoárját a moulign rouge és a chicago jeleneteiből állította össze. És ijesztő módon, a holland lányok bolondulnak ezért az erotikusan túlfűtött, feminin és erősen teátrális filmbetétekért. Sosem szólított meg még ennyi lány egy este alatt (sőt, hogy őszinte legyek, előtte sosem szólítottak meg lányok). Érdeklődésük spotlámpájának fénysugaraiban ry és a hozzá fűződő kapcsolatom, illetve esetleges esti terveim szerepeltek. Ó, csak vesd rá magad nyugodtan! – biztattam mindenkit. És van, aki szó szerint értette. A kacsalábon forgó emelvény tövében táncoltunk, amikor őrangyalom közbenjárásával kissé hátraléptem, pont a legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy fizikai kontaktus nélkül elsuhanhasson előttem a macskanő. A következő pillanatban ry a földön hevert, hasán a repülő lány csücsült, ő pedig kétségbeesetten a nevemet ordította. Segítenem kellett volna, de teljesen erőt vett rajtam a helyzet tragikomikuma. Lányok, azért kell nektek, mert annyira más, csak épp ideje lenne eltöprengeni a mitől más kérdésen.

A nagy macska-egér játszmában elvesztettük a ruhatári számainkat és lekéstük az utolsó disco buszt. Megfejthetetlen csáberőknek, vagy inkább szerencsétlen ábrázatunknak köszönhetően, a biztonsági erős fiúk, és egy kisebb csapat illuminált lokálpatrióta segítségével, hekkeltünk egy arra tévedt buszt, ami két köszönömért elvitt minket a vonatállomásra. Innen mindössze három óra várakozás után sikerült is tovább haladnunk. Ezalatt megdöntöttem a mozdulatlanul egy helyben ülés világrekordját, és egy kisebb tanulmányra elegendő anyagot szedtem össze ry alvási szokásairól. Két keze és feje becipzárazva bőrdzsekijébe, és teste erősen megdől oldalirányban, majd mikor már majdnem eléri a pad vízszintjét, egy ismeretlen erőtől vezérelve visszahajlik, mint egy „lassított kelj fel jancsi”.

Zwolle, régimódi kávézó, forró kávé és croissant. Megmentik az életemet. Fáradtan, koszosan, sörösen, átfagyva, elnyúlva a bőr kanapén, készen arra, hogy egy hatalmas alvással zárjuk a hétvégémet. És készen, hogy hétfőtől a 25 évesek felelősségteljes életét éljem, lassan bandukolva a 30 felé.

U.i.: Köszönöm mindenkinek, aki mosolyt csajt az arcomra jókívánságaival, üzeneteivel, vagy csak azzal, hogy gondolatban velem volt.

Még mindig szüli…

Forró amerikai palacsintára kenni a mogyoróvajat, hogy aztán összeolvadhasson a hideg eperdzsemmel, és miután nagyokat haraptál az illatos tésztából, élvezni, ahogy a keserű latté utánacsúszik. És ha már kellemesen feszül a pocakod, csak szorongatni a még mindig forró csészét egy agyonmosott melegítőben, és egy náladnál kétszer nagyobb pamut pulcsiban. A tökéletes szombat reggel. 

A születésnapom másnapja egyben hattem leghosszabb napja. A boltok hatkor nyitnak és az első három órában pénztárcakongató kedvezményeket kínálnak. Ezek tetten érésére akkor lett volna esélyünk, ha egyáltalán le sem fekszünk. A félárú retro farmer helyett a lusta reggelire voksoltunk. Lemaradni a legjobb vásárról nem egyenlő a kimaradni a vásárból fogalmával. 

Sokszor próbálom megértetni veletek, mit szeretek az életemben, mitől érzem utánozhatatlannak és megismételhetetlennek minden egyes pillanatát. Utaztál már egy oldtimer kétkerekű csomagtartóján, lábadat lóbálva, a kezedben egy tölcsér jégkrémmel, megkönnyezve a szikrázó délelőtti napsütést? Végigzötyögsz a szűk macskaköves utcákon, egészen a térig, ahol a kacarászó tömeg sétára kényszerít. Nagyokat szippantasz a fahéjas fánkoktól édes levegőből, és könyékig túrsz a leértékelt áruban, belebújva minden lehetetlen darabba, hogy aztán idétlenül vigyorásszatok egymás „ezt ne tedd” rovatba illő szerelésén.

A város különböző pontjairól harsan fel egy-egy taktus. Táncolni! Széttárt karokkal, hangosan énekelve, belefájdulva a zenébe, együtt lüktetve a fényekkel. Emlékeztek a klubra, ahol a lányokkal buliztunk? Oda megyünk. Egy óra múlva már a buszon ülünk.

Idő szűke miatt részletes tervezés kimarad, ezért rossz helyre veszünk jegyet. Ohhh, kit érdekel, városnézés! Miénk az egész hétvége! Irány zutphen, onnan elvonatozunk arnehmbe, majd vissza, és vagányan késve érkezhetünk a buliba. Nem hagyhatjuk veszni a jegyet, így is belőlünk él a holland vasút. Legalábbis mi minden pénztárablaknál tett látogatás után úgy érezzük. 

Megvan a vonatunk, amire eredeti terveink szerint fel sem kéne szállni. Hosszas veszekedés után megvan az ülőhelyünk is. Mellettem egy boríték. Kissé viseltes. El akarom dobni, de le van ragasztva és első tapintásra is egyértelmű, hogy nem üres. Mégsem kéne csak úgy felbontani. De csak így itt hagyni? Ryan nem bírja tovább. Beleles, majd kissé idegesen körülnéz. Arca a kisköltségvetésű amerikai filmek zsebesét idézi. Majd hirtelen profi beépített ügynökre vált, a képembe nevet és a jól ismert hangsúllyal elkurjantja magát: „Hello babe!”. Amerikai és kanadai dollár, valamint norvég korona lapul a tenyerében. Itt hosszas erkölcsfilozófiai értekezés következik, amelyben próbáljuk magunkat meggyőzni arról, miért nem követünk el hibát, ha megtartjuk a pénzt. Természetesen mindketten tudjuk, mekkora baromságról beszélünk, mi a helyes a döntés, és 100%, hogy nem akarunk helyesen dönteni. Ezek az őrölt dolgok, mindig utolérnek minket. Újra, és újra elbukunk a teszten, és mindig pokolian élvezzük. Az aranyifjúk hirtelen ránk törő életérzését amatőr módon egy king size méretű fagyi-shake-kel kezdjük. Később, az elragadó spanyol étterem teraszán ülve, már csak a szánalmas jelzővel illetném a döntést. Aprócska hely, egy aprócska utcában. Forró zene, jéghideg szangria, langyos fűszeres lepénykenyér és egy kis tapas. A spanyolok nagy találmánya. Ez itt most ropogós kenyér, és háromféle mártogatós: egy krémesen fokhagymás, egy olívabogyós, fenyőmagos, bazsalikomos pesto, és egy valószínűleg parázson sült paprikából készült alap, amelynek pikánságát egy tejszínes krémsajt futtatja végig a nyelőcsöveden. Dolce vita! A mindig kimért és józan holland tapasztaltok után úgy érezzük, megérkeztünk! 

Akkor itt most hagynék egy kis időt, hogy eldöntsd:

a) végigettük az étlapot

b) elmentünk táncolni

c) lekéstük a vonatot, és egy fele annyira jó helyen kötöttünk ki, újabb hihetetlen történetekkel.

A szüli-szüli-szüli weekend…

„Ez az utolsó blogbejegyzés, amit 24 évesen írok. Eldöntöttem, meglovagolom a gondolatot. De sem én nem vagyok zsoké súlyban, sem lovagolnivaló nincs a láthatáron.“ És ennyi volt a vágta. Ez volt minden, amit még anno - 24 évesen, közelebb a húszhoz, mint a harminchoz - papírra vetettem. Most pedig nem marad más hátra, mint beszámolni arról, hogyan zár le az ember negyed évszázadot, és hogy nyit meg egy újabbat! 

Nem, nem vagyok az önünneplő karakter. Nem kerítek nagy feneket a szülinapomnak, nem várok különleges elbánást, és a meglepetéseket kifejezetten utálom. Ha mégis meg akarsz lepni, 100 %-ban meg kell győződnöd arról, hogy nem lepődök meg. És tudod mi a nagyszerű abban, ha elvárások nélkül nézel farkasszemet az életeddel? Nehéz csalódni! Itt azonban már kezd filozofikus mélységeket ölteni az értekezés, így tőlem szokatlanul, megpróbálok tisztán és érthetően fogalmazni, kerülni az idősíkok sorozatos váltogatását, nem elkalandozni egészen a fókavadászatig és nem átcsusszanni olyan részletek felett, melyek hiánya a történet érthetőségét aknázza alá. 

Egy kis előzetes. Csütörtök délután befestettem a hajam. Igen, lerántom a leplet. Nem vagyok természetes szőke, utálom a lenőtt hajtöveket, nincs pénzem fodrászra, és nem teleszkópos a szemem. Ez utóbbiban az a jó, hogy ha rosszul is festettem be a hátsó szekciót, engem legalább nem zavar. És ha már kövér vagy, legalább a fejed legyen rendben. A hidrogén-peroxid orrszőrszál-szaggató bűze mindig ad egy kis önbizalomlöketet. A frissen festett kócos szőke haj, és egy hatalmas napszemüveg jobban fed, mint az intelligens szuperszonikus púdergolyók a ráncaidba tapadva.

Péntek reggel arra ébredsz, hogy megváltozott az adatlapod a barátkozós – egymás életében turkálós oldalakon. Olyan emberek gondolnak rád, akiktől sosem vártad és olyanok felejtenek el, akiktől mindent vártál volna, csak ezt nem. De ezen csak később van időd elmélázni, mert a földön hasalsz, kezedben egy műanyag, reflektorral felszerelt, teleszkópos szemétszedő bottal, a lego utcasöprő autó tolatólámpája után kutatva. Sajnos a kutatás nem várhat délutánig, mert a jármű karosszériájának kifogástalan állapota szoros összefüggésben van azzal, hogy hajlandó-e felöltözni a gyerek, vagy sem. Előtte persze már megkaptam a jól megérdemelt pisis szülinapi ölelést, és az ágyneműt is. Persze nem örökbe, csak a mosásba.

A nedves incidenstől eltekintve mindhárman tündériek. Tízszer hallgatom végig a happy birthday teljes verzióját, aminek a végére már koreográfia is születik. Az új hajam, a báránybőrbe bújt farkas és én tekerünk a suliba. Ma nem megy játszani, nehogy lemaradjon a szülinapomról. Összeszorul a torkom. Lemond miattam a hét legjobb délutánjáról, és persze egyben engem is lemondat a főtéren való kávézgatásról. Általában dühöngök, de most mégis szorongató érzés fog el. Tegnap este kezdődött, amikor a nagy pokróc alá bújva mogyoróvajas, eperdzsemes piskótatallérokat majszoltunk feketén. A nyakamhoz dörgölte pisze orrát és a fülembe súgta, hogy mennyire szeret. Bizonyítékul szégyenlősen beszaladt a konyhába. Az eddigi leghitelesebb vallomás, amely egyben elindította a visszaszámlálót. Mindegy melyik kábelt vágod el először, a vége ugyanaz lesz. Egyszer csak kilépsz az életükből és soha többet nem csönget ryan, a két kis koboldjával, és a saját készítésű szülinapi tortával, amelyen majdnem minden gyertya ég. Túrótorta, a kedvencem. Nem is emlékszem, mikor említhettem. Triplacsokis. Az anyukája receptje. A diétázok számára a biológiai fegyver kategóriába sorolandó. De mit számít ez a reggeli epershake-em után, amivel a zuhany alól rángatott ki. Tegnap éjjel megettem volna, ezért reggel kaptam egy xxl méretűt. Ezek az apró figyelmességek itatták át derűvel az egész napot. Alig 5 hónapja kerültünk egymás látómezejébe, mégis olyan dolgokkal halmoznak el, amelyek annyira belőlem fakadnak, hogy sokszor nem is tudatosítom „endorfinizáló” hatásukat: palacsintát sütnek nekem ebédre, a zsebpénzüket hattem legdrágább bonbon manufaktúrájában költik el, ry lurkói ruhával megtömött papír ruhásszekrényt ajándékoznak nekem, jinxx az iskolában kér segítséget, hogy elkészítse a tökéletes üdvözlőlapot, és a család vacsorázni visz, természetesen kínaiba, mert az a kedvencem. És most nem a papírdobozból tömöm a majmot kategóriáról beszélek. Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene. Bármikor boldoggá teszem magam egy méregerős chiliszószban tocsogó rizstésztával. Ez itt maga volt a távol-keleti kánaán. Hosszú sorokban kígyóztak a friss hozzávalók, melyekből válogatva a szakácsok pillanatok alatt tálalták a wokban, nyílt tűz fölött készült csodát. Képtelen voltam feldolgozni a látottakat. Ropogós bambuszrügy, szójacsíra, cukorborsó, garnéla, tonhal, lazac, csípős és édes öntetek, korianderes, limos levesek, kívül ropogós, belül krémes banánpuffancsok, friss lichi, sárga és görögdinnye, szőlő, borok, koktélok, kávékülönlegességek… én kihívásként fogtam fel a dolgok. Három órán keresztül folyamatosan táplálkoztam. Közben azon imádkoztam, hogy 25 esztendős életem első éjszakáját ne hányással töltsem, amire igencsak szép kilátásaim voltak. Erre erősítettek a csajok, akik különböző szülinapi koktélokat kísérleteztek ki és zúdítottak le a torkomon. Emlékszem egy kék színűre, fehér búvárokkal. 

Este 11, és még mindig el kell vonszolnom magam ryan családjához, hogy elmorzsoljam a szülinapi gleccser utolsó morzsáit is. Akkor koppanna nagyot az állam, ha nem a legjobb borukkal koccintanánk. Van kriuvenéknál a bor és a kávé szent. Ry pedig a tőle megszokott szemtelenül bűbájos módón mindenre ügyel. Sós chipset kapok rágcsának, mert szerintem ennél jobbat, még úgysem találtak ki, a pepsim nincs behűtve, mert ugye a cola az csak böfögtetni jó, home made képeslapon johnny deppel kerülök intim pozitúrába, az ajándék karláncom köveinek színe pedig tökéletesen egyezik a szemszínemmel. Amiért azonban mégis enyém lett a csecsebecse, az a tévedésből rákerült aprócska pink kő. A szín amit, szeretek, de sosem viselek…viseltem…eddig. Minden egyenként csomagolt kreatív apróságban benne van egy-egy elejtett mondatom, nem is tudatosított szokásom, gyerekes rajongásom. Így a csomagolás egy hosszú, hajnalpíros beszélgetésbe torkollik, hogy aztán forró mogyoróvajas, eperdzsemes palacsintával és a duplatejes lattéval nyissuk meg a következő fejezetet.

Kurtafarkú lázálom

Talán ez az utolsó blogbejegyzés, amit kisajtolok magamból. Haldoklom. A manduláim vadgesztenyékké fajzottak. Férfiakat meghazudtoló elszántsággal dagonyázok az önsajnálat mocsarában. Így, végső óráimban, sajgó ízületekkel támasztom alá mindig vadul berregő ketyerémet, és kielégítem a zuhany alatt felbugyogó belső kényszert: írok az ablakmosásról. Annyira abszurd, hogy felmerül a kérdés, átterjedhet-e a mandulagyulladás a központi idegrendszerre? Amennyiben éjjel elhorkolom a legutolsó britney slágert, a válasz pozitív. Alig várom a nevem nyomtatásban… az orvosi szaklapok hasábjain. A reklám az reklám!

Ez is egy hétfő reggel volt. Természetesen nem a legfrissebb. Ki látott már olyat, hogy egy blog aktuális legyen! Szélsebesen szlalomoztunk a felállványozott főutcán. Vadul rángattam a két méter széles bikakormányt, azon igyekezve, hogy ne szoruljak be két vas talpazat közé, és ne tévesszem szem elől a gyereket, mert a közlekedési szabálygyűjteménynek még igencsak az elején tartunk. Próbálunk inkább a holland jómodorra és az őrangyalunk éberségére hagyatkozni. Száguldozó „fejnélküli” lovasom életben tartása sem tudta eltompítani a kíváncsiságomat. Két állványzat és egy útkereszteződés között feldolgoztam a látottakat. Ezek a fehérgatyós alpinisták itt, ablakot mosnak. Mindenestre kellemesebb látvány, mint mariska néni pöttyös fejkendőben, az otthonkájára csatolt hevederrel. 

A stabilra falazott fürdőszoba ablakunkat látva, felmerült már bennem a „clean tiszta” vízió. Gondoltam, csak van egy ügyes célszerszám, amivel a billenthető 50x20-as részen keresztül is maradéktalanul letávolítható a fél éves rovarpopulációt és teljes étrendjét felvonultató tárlat. De amíg nem nekem kellett a kettes létrát a fal tövéhez támasztani, nem morfondíroztam sokáig a problémán. Egyszerűn lehúztam a redőnyt… Ezek a fiúk azonban új megvilágításba helyezték a nyílászárok karbantartásáról szóló nemzetközi tapasztalatokat. Festés, csiszolás, ahol kell, és egy nap alatt megmászták a „központ” girbe-görbe házait. Nem hiszem, hogy a technikájukat csodálták a sétáló nőneműek. Amolyan polírozós pókemberek. Jótestű fiúk takarítanak. Ez az, ami a te életedben sosem lesz meg együtt. Vagy van egy „jótestűd”, és te takarítsz, vagy valaki takarít, de a teste inkább maradjon az egyenlet ismeretlene. Nem is lenne semmi baj a hollandusokkal, ha a fenekük lenne a nyakukon. Na, de ez egy másik történet. Máig döntésképtelen vagyok az ügyben: nyitható ablak, vagy bekukucskáló takarítófiúk? 

A „mandulalázban” íródott remekem része kellett volna legyen, fergeteges mozi élményem. Csakúgy, mint az életben maradás reménye, de méginkább a 2 paracetamol és egy fájdalomcsillapító együttes hatása arra ösztökél, hogy ezt spájzoljuk holnapra.

Apropó paracetamol! Ha valaki még nem tudná mi ez, akkor most a holland csodaszerként prezentálnám. Az egyetlen gyógyszernek minősülő készítmény, amit egy öntudatos hazafi képes magába erőltetni. Természetesen a ráktól a tyúkszemig, mindent gyógyít. Vagy ez, vagy a koporsószeg!

H, mint hétvéginagypofáraesés

Mikor ajándékba kaptuk az ingyen Jon Bon Jovi koncertjegyeket, nem hittünk a szemünknek. Villódzó fények, veled együtt hullámzó tömeg, hamisan dalolászó, fellelkesült csápolóktól túlzsúfolt emlékképek pörögtek a fejemben. Ha neked is ez a képzettársítás tölti ki az erre kapacitált neuronállományt, akkor most engedj meg egy gyors frissítést, és hagy töltsem fel a holland vérmérséklet című fájlt. Nem foglal túl sok helyet…

A holland vérmérséklet langyos. Langyosabb a langyosnál. Olyan, mint az időjárásuk. Télen-nyáron nedves, és a hőmérő higanyszála csak egy adott intervallum között rugózik. Mit várhatsz olyan emberektől, akik 25 fokban, csak ventillátorral képesek aludni?

A jegyek kalandos úton jutottak hozzánk. Ryan hostajinak barátainak szomszédai nyerték, egy bank szerencsejáték sorsolásán. És már miért is mennének el egy egész napos koncertsorozatra, a hágai tengerpartra, ahol még az utazás költsége sem téged terhel? Így a jegyek vándoroltak kézről-kézre, mígnem a megfelelő zsebekben landoltak. Hoppá, csak landoltak volna, ha nem késsük le a határidőt. Ez amolyan aktiválási záradék. Igen, ezt a szópárt én alkottam. Annyit jelent, hogy betelefonálsz, és szépen bemondod a neved… adott határidőn belül. Szóval jegyek elúsztak, mi meg utánuk. Az 50 centes percdíj ellenére tárcsáztuk az egyetlen hívható számot, és röpke fél óra után, sikerült megnyomni a helyes gombot, hogy vérkeringéssel rendelkező munkatárssal beszéljünk. Egy könnyfakasztó történet után, amiért valószínűleg esélyesek vagyunk az Oscar jelölésre, azt hittük révbe értünk. Mindössze egy név és egy postacím választott el minket, a ropogós belépőktől. De te jószagú rekettyebokor! Ez volt a valaha mért leghosszabb telefonbeszélgetés, amelyben mindössze egy név, és egy cím hangzott el. Egy amerikai és egy holland gladiátorharca a betűzés útvesztőjében. R, mint rakétakilövő-állomás, Y, mint öööööööö (osztatlan hangcsomók hosszú sora, mígnem megegyeztek egy sima Y-ban), A, mint „aztakutyamegamacska”. Körülbelül hasonló intellektuális magasságokig jutottak, és miközben a könnyeimet nyeltem a röhögéstől, és azon imádkoztam, csak az én nevemet ne keljen kibetűzni, mert a csaj bedobja a törölközőt. 

A koncert előtt két nappal, már meg is kaptuk a vaskos borítékot a jegyekkel és a programmal. Bon Jovi koncert délután 5 órakor! Hát ez sem az a történet, amire vodkával lehetne erősíteni. Emlékképekből a villódzó fények sor tehát törölve. A többi „no name” sztárocska délután egytől szórakoztatta a nagyérdeműt. Babazsúr az üveghegyen túli ország konszolidált lakóinak, ahol a kurtafarkú malac is csak engedéllyel túr. Így mi az öreg rocker matinéjáig inkább a forró tengerpartot és a hideg tengert választottuk. Talpad alatt a perzselő homok, orrodban a sós illat, füledben az állandó morajlás, és itt-ott a szomszéd csapat röplabdája.

Az események előtt sokat rágódtam azon, hogyan mesélek majd újra az eszeveszett hétvégéről, anélkül, hogy amatőr alkoholista, vagy party-gepárd képében tetszelegnék. De a koncertre telepített, rajongóknak álcázott angolnák megoldották a dilemmát. Mi a baj ezekkel az emberekkel? A dalok jól szóltak, az öreg még mindig szexi, tengerpart, forróság, hideg sör, és a végeredmény mégis egy kissé emelkedettebb hangulatú nyugdíjas bálra emlékeztetett. 

A mellékvesénkben felhalmozódott, kitörésre kész adrenalinnal érkeztünk vissza Zwolléba. Szóba elegyedtünk a kerékpár-parkoló loboncos őrével. Valamiért az emberek extra érdeklődést mutatnak irányunkban. Tudni akarják honnan jöttünk, mit csinálunk, merre tartunk, mi történt a nagyanyám aranyfogával és programokat ajánlanak, csak úgy mellékesen. A biciklis pompontól kapott, papírzsebkendőre rajzolt térképpel indultunk táncolni az éjszakába. A doktor nevű kínzókamra dj-je egy 20 éves forma leányka, az anyukája laptopjával. Mihez is hasonlítsam a zenét, amivel késként döfködte a dobhártyánkat. Olyan, mint a magyar popipar „kicsi gesztenyéje”. Nem szól semmiről, nem szól senkinek, táncolni nem lehet rá, és fél perc után, már legszívesebben héjastól nyomnám le az a rohadt gesztenyét Ákosunk torkán. Egy óra hosszat ostorozzuk magunkat, aztán megfutamodunk. Az utcán legalább 10-szer állítanak meg. Fontolóra vesszük, hogy előre nyomtatott önéletrajzokkal kéne hosszabb útra indulnunk. 

Egy-egy „átmulatott” éjszaka után, az utolsó állomás ama mindig zsúfolásig pakolt konyhája. Meleg csokis gabonapehelyre vágyom, egy kis eperrel, és egy hatalmas kávéval. Még mielőtt a nyálam a padlóra fröccsenhetett volna, zaklatottan vettem tudomásul, hogy kizártak. Biztonsági retesz bekattintva, kívülről nem nyitható. Na jó, akkor áttelelünk ryannél. A kanapéről felkapkodott, és nyakunk köré tekert pokrócokkal, két biciklis supermanként hasítottunk át hattemen, hogy kigúvadt szemekkel nyugtázzuk, a másik házból is kizártak. Hajnali négy órakor, egy lópokróccal felszerelkezve vettük birtokba ama kerti kanapéját, és töltöttük el a az első éjszakánkat a csillagos ég alatt. Innen üzenem mindenkinek, madárcsicsergésre ébredni csak akkor romantikus dolog, ha nem kell attól rettegni, hogy a homlokodon csattan a reggeli székletük…