Három bejegyzés megírására elegendő időt áldoztam arra, hogy pontosan koreografált katonai stratégiát dolgozzak ki a lemaradásom behozására. Ebbe az őrült munkatempóba belefért egy másfél órás kávészünet régi bajtársammal, öt óra egy ismert közösségi portálon, ezer komment és egy telefonhívás a pentagontól... a napirendem elkobozták veszélyes hadifoglyok megtörésére és kivallatására. Így egy újabb órát kellett szentelnem régi jegyzeteim tömbesítésére és újraolvasására. Némelyik megfejtését súlyosbította a mosógép és a szárító által való kódolás.
Fáradt voltam az íráshoz. Mindössze három óra alvás után kókadtan ücsörögtem a reptéri váróban. A légkondicionált unalomban jól esett a fontoskodó, szemüveges langaléta nyerssége. Egy helyfoglalás gyanánt leparkolt csomag tulajdonosait oktatta. A Hollandiában oly megszokott „Hölgyem, lenne szíves eltávolítani a csomagjait, mivel arra gyanakszunk, hogy levegőbe röpíti az állomást” helyett, egyszerű és jól érthető kézmozdulatokkal megerősítve, a motyójuk elgörgetésére szólította fel a két matrónát. Szerettem volna hangosan felkacagni. Ehelyett inkább kávéfoltos noteszom lapjait gyűrögettem. „Fáradt vagyok az íráshoz.” - kezdtem memoárom másfél hónappal ezelőtt, a Ciampino üvegablakain keresztül bámulva a pimasz római júliust. A reggel még frissen perzselő forrósága új kalandokkal csalogat, ellehetetlenítve a lusta nosztalgiázást. Mennyivel könnyebb ez most a nyúlósan szürke holland délutánban.
Szombat reggel vendéglátónk szőrös mellkasára borulva könnyes búcsút vettünk egymástól. Örömkönnyek vagy szomorúság? Ma már inkább a fojtogató kacagás könnyei. A „kanapé-koldulás” veszélye, hogy nem mindig jön be, főleg akkor nem, ha az utolsó pillanatban vágsz bele. Szállás hiányában úgy döntöttünk a szombat éjszakát a Trastevere-n töltjük. Ijesztő? Egy percig se hidd! De erről majd később.
Nehéz eldönteni. Az emelkedőben lévő nap sugarai átcsusszannak a Colosseum tökéletes boltívein és elfenekelnek a turisták csapzott koponyáján, akik kígyózó sorba tömörülnek az egyik bejáratként megjelölt árkádnál. Nehéz eldönteni hát melyik a megdöbbentőbb látvány. Gondolkodási időt kérve, inkább kirabolunk egy csemegeboltot, és a Colosseum lábánál, a fűbe leheveredve megreggelizünk. Teli pocakkal könnyebben vesszük fel a harcot a kvarcórás gladiátorokkal, akik szerint életem legnagyobb álma, hogy a hónaljuk alá bújva fényképezkedjek 10 euróért. Végre bent vagyunk. Szeretném azt mondani, hogy azonnal leperegnek előttem a Quo Vadis jelenetei, szívem görcsbe rándul, és szememben nedvesen ragyog az megilletődöttség. Kötelező körök. Sok kötelező kör. Hogy lehet eltévedni egy kör alakú épületben? És hogy tudunk felmászni a Forum Romanumra? Vannak pillanatok, amikor erősen fontolóra veszem, hogy átugrom a kerítést. És ugyanezt érzem, mikor végre bent vagyunk. Elviselhetetlen a forróság. Az ezeréves kövek akkumulátorként gyűjtik magukba a napenergiát. Mint csirke az öko-grillsütőn. Végül a bennünk munkáló kíváncsi turistát legyőzi az erősen szangvinikus, hedonista személyiség. A tengerpart felé zötyögő kisvonaton ülünk. Követjük a törölközős, strandpapucsos tömeget. A mi felszerelésünk mindössze a fehérneműként viselt fürdőruha. Soványka csomagjaink egy poggyászparkolóban. Amennyire imádom a tenger áztatta nedves homokot a talpam alatt, legalább annyira utalom magát a vizet. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és megbocsáthatatlanul sós. A bőröm viszketősre szárad és jobban feszül, mint egy méregdrága botox-kezelés után. A lábfejem magam alá húzva homokvárat építek. Közel a vízhez, hogy egy erősebb hullámzása a zavaros víztömegnek elmoshassa örökre. Most vagy tíz perc múlva, amikor már a cikkcakkos bástyák is kirajzolódnak… nem számít. Eszembe jut egy képeslap, amit egy számomra nagyon kedves személynek ajándékoztam évekkel ezelőtt. „Csak az mer a tengerpartra homokvárat építeni, aki elhiszi, hogy a hullámok megszelídíthetők.” Hatalmas hiba lenne. A megszelídítés. Sosem élvezhetnéd a süppedős, szűz homokot. Vajon hány homokvár tűnt már el ezeken a partokon? Vajon hány homokvár megrendült alapjain sétáltam át azon a délutánon, azzal a szándékkal, hogy megkerülöm ezt az aprócska óceánt.
Végül csak a római éjszakáig jutottam a Tiberis partján. Ahogy tegnap egyszerre böktünk a csodálatos étteremre, úgy ma is egyszerre mutogattunk, csak épp más-más irányba. 24 óra és máris megváltoztak a prioritások. A bőség zavar. De itt nem tetszik a terítő, amott túl kevesen vannak, itt nincs ínyemre az étlap, ott a fiatalurat nem érinti meg a hely szelleme. Vidáman kavargó tömeg, gusztálgatva az illatokat és már felszolgált fogásokat, mi pedig hangosan vitatkozunk a közepén, megadva az olasz alaphangulatot. A kompetitív diskurzusok eredménye zéróösszegű játszma. Egyikünk sem elégedett, és miután már minden lehetséges sértést egymás fejéhez vágtunk, közénk ül a csend. Nem baj, jobban fogy a bor. És miután megérkezik a tökéletes olasz pizza, nem bírom tovább nevetés nélkül. Ryan tocsog az olajban. A két lábon járó kalóriatáblázat, most minden falatot a sós, smaragzöld olívaolajba tunkol. A pincér időnként az asztalunkra könyököl és érdeklődik az emésztésünk felől. Az az érzésünk, siettetni próbál. Csak hogy emlékezetessé tegyük a látogatásunkat, rendelünk még egy palack bort. Itt futószalagon jönnek-mennek a vendégek, az üzletnek pörögni kell. De ez maradjon a trattoria tulajdonosok problémája. Előttünk az éjszaka. Újabb helyre vadászunk. Stratégiánkat a személyzet fizikai adottságaira alapozzuk. Így ülünk be egy folyosószerű helyre, ahol steaket kínálnak. Ezért csak egy palack rosét rendelünk Mr. Szívdöglesztőtől. Legalább a bor jó választás. Kicsit bosszant is, hogy meg kell osztanom újdonsült barátainkkal. Ryan egyik leendő kanapé-hostja és kompániája csatlakozik hozzánk. Vendégeik vagyunk egy Botallitora. A hely parányi és folyamatosan pulzál a felvillanó vakuk fényétől. Jégbe hűtött csokipohár, krémlikőr és tejszín, melyet egy az egyben süllyesztesz a nyelőcsöved irányába. Aztán várod a hatást. A hatás szoros összefüggésbe van a krémlikőr fajtájával. Van, amelyik forró csókot ígér, van, ami akár egy kalandos éjszakával is kecsegtet. Személy szerint én inkább a társaságban látom a dolgok nyitját. Ha melegekkel barátkozik az ember, ne számítson csodákra egy kakaóbabos snapsztól.
Két órás késés, több reptéri egyfelvonásos és védőgázas szendvics után végre a levegőben. Az óceánt bámulom, ami telemosta a fenekem homokkal. Olaszország látképe a rendezett káosz állapotában. A gép ereszkedőben a kockásra fegyelmezett Holland ingovány felett. Készen állok a vérmérsékletem aklimatizálására. De úgy tűnik, ahova leteszem a strandpapucsom, ott azonnal torzított irányt vesz az eseménygörbe. A holland vasút feketenapja! Holland-Spanyol világbajnoki döntő. Utrecht Central... 45 perce nem mozdul semmi. A hangosbemondó folyamatos műsort szolgáltat. Az őrületet tetézi a narancssárga alakok fékezhetetlen tömege. Fáradt vagyok, mérges és Burger Kinget eszem. Az utazásom a kerti kanapén ér véget, narancssárga parókában, ölembe egy fekete kisfiúval és egy nagy tál édes pop-cornnal. A latin álom véget ért. Ideje nyugovóra térni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése