Jó reggelt kívánok!

A hétfő reggel, mint egy oldalára dőlt, végtelent formáló nyolcas nyújtózkodott előttem. A fürdőkád sarkán csücsültem, lábujjammal freskóvá rendezgetve a fehér szőnyeget elborító fekete hajszálakat. Négy napos kiruccanásom után a ház a kontrolált káosz állapotában. A „kontrolált” itt mindössze annyit jelent, hogy felmértem a károkat és benyújtottam igényemet a katasztrófa sújtotta övezeteket támogató alapítványokhoz. Bokáig kotorászva a koszban azon elmélkedem, létezik-e élet au-pair nélkül. Próbálok visszaemlékezni, mikor emelkedtem a létfenntartáshoz szükséges elemek közé. Még mielőtt megoldhattam volna a világ össze filozófia buktatóját, a zuhany alatt csücsülő fekete fiúcska ennél sokkal súlyosabb problémát vet fel: A fogtündér nem tejelt az éjjel! És valóban, Madonnára hajazó mosolya most még szellősebb. Arca azonban erős kétségbeesést tükröz. Hite a fogtündérben egy szakadék szélén egyensúlyoz. A horrorfilmekből derengő banya emlékeit ezek a lelassult másodpercek tovább torzítják. Icipici pókként szövöm mesém zavaros szálait, míg végre megfogalmazódik bennem a kézenfekvő kérdés: Hol a fogad?

Mindenféle eseményt szívből utálok, amely lelassítja a reggeli rutin zakatolását. A tejfogvadászat pedig egyértelműen a zavaró tényező kategóriába sorolandó. 10 percen belül családi dráma kerekedik. Konferenciahívás, anya a telefonon. Zavartan csücsülünk az apró kincsesláda tartalma felett: 6 parányi, valaha jobb napokat látott fog. Én már nyúlnék is az egyik után, de megállít a nekem szegezett kérdés: És honnan tudod melyik az?

Nem mindegy? Mivel a válasz kategorikus nem, így sorra próbáljuk a fogakat a megfelelő nyílásba. Igen, a hétfő reggelek bája!

Ma reggel pedig azt is megtudtam, hogy egy fog 10 eurót ér. Osztottam, szoroztam, és arra a megállapításra jutottam, hogy egy hónapig elég jól eltengődök, ha sikerül kapcsolatba lépnem a szájüregem felelős tisztviselőjével. Talán ha állandó fogat ajánlok, magasabbra is kúszhatnak az árak. Nagyratörő meggazdagodási terveimet ma I futatta zátonyra. Még mielőtt sikerült volna harapófogót ragadnom, rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy a pop-corn-os tálba pisilt az éjjel. Néha még mindig akadnak nyelvi nehézségeim, így elismételtettem vele a mondatot. Nézzük csak, szeptember van. Szeptemberben nincs vicces nap. Tudtommal ma hozza nyilvánosságra a királyi család az éves költségvetést, de ezt sehogy sem tudtam összhangba hozni a tálba pisiléssel. És mi ez a mennyiség??? Egy lónak is becsületére válna.

I most már mérgesen topog a mankójával. Nem érti, mit értetlenkedek. Először nem bírt kiérni, utána pedig úgy gondolta, most már mindegy. Osszam szépen háromfelé, szerinte rendben van. Igen, a kedd reggelek bája!

Holnap szerda. Kívánjatok ködös, szürke és eseménytelen elrugaszkodást!

Replay

Napok óta készülök az írásra, és napok óta inkább más-más könyv után nyúlok. Ugyan ki tud megszólalni Szabó Magda után? „A múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyat”… ötlet és zsenialitás briliánsa. Ezzel párhuzamosan angolul olvasok: The Time Traveler’s Wife. Bosszant már maga a koncepció is. Illetve az, hogy nem az enyém. Kétszemélyes napló, múltban, jelenben, jövőben, hol mindenütt, hol sehol sem. Egy különleges szerelem története, amit a szarkazmus ment fel a romantikus regény vádja alól. A homlokom zöld… „Hogy miért nem nekem jutott eszembe!”…csatt! A melegítőmben kucorgok, koffein- és irodalomfüggő életem lelassított képkockáin. A ház üres. A szárító monotonon berreg. Kényelmesen nyújtózkodom, újra elmerülve a lopakodó csendbe, amelyből erőszakkal rángatott ki a hétfő reggel. 

A reggel, az értem tapogatózó kéz a hajnali homályban! Megragad és még mielőtt újra vér pumpálódna az agyamba, már három gyerek közt játszom Sivat, a hatkarú istent. A nagyobbik lányom csípőműtétje óta a reggelek adrenalingőzösek. Fél hat. Két lány, két fürdőszoba. Normális esetben még visszabújok a szobámba és szundítok egy extra negyedórát, amíg a hercegem sorra nem kerül. De két mankóval egy sima öltözés is kaszkadőrmutatványnak számít. Így I-t én fürdetem, bogozom a derékig erő afro-hajkoronát és stylingolom napi megjelenését, ami nem könnyű feladat, hiszen melegítőn kívül semmit sem tudunk a tíz centis sebre húzni. Aztán ahelyett, hogy a kimerültségtől elégedetten magamba roskadnék, kezdem az egészet elölről, Mr. egy-hete-ágyba-pisilek fiatalúrral. Az, hogy a fiúknak fütyijük van, megcáfolja a gravitációs törvényt, és egy csapásra lehetővé teszi a felfelé ágyba vizelést. Így nem csak a lepedő tocsog, hanem a párna és paplanhuzat is, valamint ha elegendő a víztartalék, akkor sikerül eláztatni Némót is, aki a napokban jó párszor hazatalált.

Rettegve lépek a konyhába. A reggeli 12 menetes bokszmeccsem szorítója. Első gongszóra azon igyekszem, hogy megakadályozzam a felbőszült I-t, hogy agyonverje a húgát a mankóval. Három gyerekből kettő folyamatosan üvölt egymással, és a harmadik épp csak azért hallgat, mert hámozókést szorítok a torkának, hogy végre megtudjam, mit óhajt tízóraizni aznap. Mindeközben jó, ha a fél szemmel hátra-hátra sandítasz, mert sose tudhatod, mikor téved arra egy rollerező hatéves, sorompónak nézve a combodat. A háttérben Gumimaci énekel franciául, az ajtóban pedig a büdös taxisofőr várja, hogy I elkészüljön. Mikor végre mindenki elkotródik, bekapcsolom az agyam. Hétfő. Nincs az-az élő organizmus, aki miatt én ma melegítőből valami szofisztikáltabba bújnék. Valójában nincs az-az ember, akit ma elviselek az életteremben.

Kedd. Még mindig ugyanaz a mackónadrág. Még mindig ugyanaz az undor bármiféle humán erőforrás irányába. Két napja nem zuhanyoztam. És a szomorú az, hogy szükségét sem érzem. A megjelenésemre nincs szó, de a „köpök a világra” szinonimája körül kéne keresgélni. Szürke maci-laci-naci, XXXL-es deszkás pulcsi, egy bob marley sapka, és egy szőrös csizma, kizárólag zokni nélkül. A sapka alatt mosásra és festésre megérett hajkoronám. A hajkorona szónál kicsit tétovázok. Inkább egy mosómedve szőrzete egy kimerítő munkanap után.

Őrjöngve teszem le a könyvem, és emelem fülemhez a kagylót. Ryan jókedve sérti a dobhártyám. A második nap, hogy jegelem a közös kávét. Az ajánlata azonban, hogy levegővétel nélkül panaszkodhatok, cselekvésre ösztönöz. Sebészi úton eltávolítom a felső hámszövetbe ágyazódott pamut tréningruhám, és hagyom, hogy a forró zuhany leáztassa a magam köré nyáladzott gubót. 

Néha jó, ha van, aki megnyomja az újrajátszás gombot!

Ódivatú nosztalgia csupán

Három bejegyzés megírására elegendő időt áldoztam arra, hogy pontosan koreografált katonai stratégiát dolgozzak ki a lemaradásom behozására. Ebbe az őrült munkatempóba belefért egy másfél órás kávészünet régi bajtársammal, öt óra egy ismert közösségi portálon, ezer komment és egy telefonhívás a pentagontól... a napirendem elkobozták veszélyes hadifoglyok megtörésére és kivallatására. Így egy újabb órát kellett szentelnem régi jegyzeteim tömbesítésére és újraolvasására. Némelyik megfejtését súlyosbította a mosógép és a szárító által való kódolás. 

Fáradt voltam az íráshoz. Mindössze három óra alvás után kókadtan ücsörögtem a reptéri váróban. A légkondicionált unalomban jól esett a fontoskodó, szemüveges langaléta nyerssége. Egy helyfoglalás gyanánt leparkolt csomag tulajdonosait oktatta. A Hollandiában oly megszokott „Hölgyem, lenne szíves eltávolítani a csomagjait, mivel arra gyanakszunk, hogy levegőbe röpíti az állomást” helyett, egyszerű és jól érthető kézmozdulatokkal megerősítve, a motyójuk elgörgetésére szólította fel a két matrónát. Szerettem volna hangosan felkacagni. Ehelyett inkább kávéfoltos noteszom lapjait gyűrögettem. „Fáradt vagyok az íráshoz.” - kezdtem memoárom másfél hónappal ezelőtt, a Ciampino üvegablakain keresztül bámulva a pimasz római júliust. A reggel még frissen perzselő forrósága új kalandokkal csalogat, ellehetetlenítve a lusta nosztalgiázást. Mennyivel könnyebb ez most a nyúlósan szürke holland délutánban. 

Szombat reggel vendéglátónk szőrös mellkasára borulva könnyes búcsút vettünk egymástól. Örömkönnyek vagy szomorúság? Ma már inkább a fojtogató kacagás könnyei. A „kanapé-koldulás” veszélye, hogy nem mindig jön be, főleg akkor nem, ha az utolsó pillanatban vágsz bele. Szállás hiányában úgy döntöttünk a szombat éjszakát a Trastevere-n töltjük. Ijesztő? Egy percig se hidd! De erről majd később.

Nehéz eldönteni. Az emelkedőben lévő nap sugarai átcsusszannak a Colosseum tökéletes boltívein és elfenekelnek a turisták csapzott koponyáján, akik kígyózó sorba tömörülnek az egyik bejáratként megjelölt árkádnál. Nehéz eldönteni hát melyik a megdöbbentőbb látvány. Gondolkodási időt kérve, inkább kirabolunk egy csemegeboltot, és a Colosseum lábánál, a fűbe leheveredve megreggelizünk. Teli pocakkal könnyebben vesszük fel a harcot a kvarcórás gladiátorokkal, akik szerint életem legnagyobb álma, hogy a hónaljuk alá bújva fényképezkedjek 10 euróért. Végre bent vagyunk. Szeretném azt mondani, hogy azonnal leperegnek előttem a Quo Vadis jelenetei, szívem görcsbe rándul, és szememben nedvesen ragyog az megilletődöttség. Kötelező körök. Sok kötelező kör. Hogy lehet eltévedni egy kör alakú épületben? És hogy tudunk felmászni a Forum Romanumra? Vannak pillanatok, amikor erősen fontolóra veszem, hogy átugrom a kerítést. És ugyanezt érzem, mikor végre bent vagyunk. Elviselhetetlen a forróság. Az ezeréves kövek akkumulátorként gyűjtik magukba a napenergiát. Mint csirke az öko-grillsütőn. Végül a bennünk munkáló kíváncsi turistát legyőzi az erősen szangvinikus, hedonista személyiség. A tengerpart felé zötyögő kisvonaton ülünk. Követjük a törölközős, strandpapucsos tömeget. A mi felszerelésünk mindössze a fehérneműként viselt fürdőruha. Soványka csomagjaink egy poggyászparkolóban. Amennyire imádom a tenger áztatta nedves homokot a talpam alatt, legalább annyira utalom magát a vizet. Kiszámíthatatlan, szeszélyes és megbocsáthatatlanul sós. A bőröm viszketősre szárad és jobban feszül, mint egy méregdrága botox-kezelés után. A lábfejem magam alá húzva homokvárat építek. Közel a vízhez, hogy egy erősebb hullámzása a zavaros víztömegnek elmoshassa örökre. Most vagy tíz perc múlva, amikor már a cikkcakkos bástyák is kirajzolódnak… nem számít. Eszembe jut egy képeslap, amit egy számomra nagyon kedves személynek ajándékoztam évekkel ezelőtt. „Csak az mer a tengerpartra homokvárat építeni, aki elhiszi, hogy a hullámok megszelídíthetők.” Hatalmas hiba lenne. A megszelídítés. Sosem élvezhetnéd a süppedős, szűz homokot. Vajon hány homokvár tűnt már el ezeken a partokon? Vajon hány homokvár megrendült alapjain sétáltam át azon a délutánon, azzal a szándékkal, hogy megkerülöm ezt az aprócska óceánt.

Végül csak a római éjszakáig jutottam a Tiberis partján. Ahogy tegnap egyszerre böktünk a csodálatos étteremre, úgy ma is egyszerre mutogattunk, csak épp más-más irányba. 24 óra és máris megváltoztak a prioritások. A bőség zavar. De itt nem tetszik a terítő, amott túl kevesen vannak, itt nincs ínyemre az étlap, ott a fiatalurat nem érinti meg a hely szelleme. Vidáman kavargó tömeg, gusztálgatva az illatokat és már felszolgált fogásokat, mi pedig hangosan vitatkozunk a közepén, megadva az olasz alaphangulatot. A kompetitív diskurzusok eredménye zéróösszegű játszma. Egyikünk sem elégedett, és miután már minden lehetséges sértést egymás fejéhez vágtunk, közénk ül a csend. Nem baj, jobban fogy a bor. És miután megérkezik a tökéletes olasz pizza, nem bírom tovább nevetés nélkül. Ryan tocsog az olajban. A két lábon járó kalóriatáblázat, most minden falatot a sós, smaragzöld olívaolajba tunkol. A pincér időnként az asztalunkra könyököl és érdeklődik az emésztésünk felől. Az az érzésünk, siettetni próbál. Csak hogy emlékezetessé tegyük a látogatásunkat, rendelünk még egy palack bort. Itt futószalagon jönnek-mennek a vendégek, az üzletnek pörögni kell. De ez maradjon a trattoria tulajdonosok problémája. Előttünk az éjszaka. Újabb helyre vadászunk. Stratégiánkat a személyzet fizikai adottságaira alapozzuk. Így ülünk be egy folyosószerű helyre, ahol steaket kínálnak. Ezért csak egy palack rosét rendelünk Mr. Szívdöglesztőtől. Legalább a bor jó választás. Kicsit bosszant is, hogy meg kell osztanom újdonsült barátainkkal. Ryan egyik leendő kanapé-hostja és kompániája csatlakozik hozzánk. Vendégeik vagyunk egy Botallitora. A hely parányi és folyamatosan pulzál a felvillanó vakuk fényétől. Jégbe hűtött csokipohár, krémlikőr és tejszín, melyet egy az egyben süllyesztesz a nyelőcsöved irányába. Aztán várod a hatást. A hatás szoros összefüggésbe van a krémlikőr fajtájával. Van, amelyik forró csókot ígér, van, ami akár egy kalandos éjszakával is kecsegtet. Személy szerint én inkább a társaságban látom a dolgok nyitját. Ha melegekkel barátkozik az ember, ne számítson csodákra egy kakaóbabos snapsztól. 

Két órás késés, több reptéri egyfelvonásos és védőgázas szendvics után végre a levegőben. Az óceánt bámulom, ami telemosta a fenekem homokkal. Olaszország látképe a rendezett káosz állapotában. A gép ereszkedőben a kockásra fegyelmezett Holland ingovány felett. Készen állok a vérmérsékletem aklimatizálására. De úgy tűnik, ahova leteszem a strandpapucsom, ott azonnal torzított irányt vesz az eseménygörbe. A holland vasút feketenapja! Holland-Spanyol világbajnoki döntő. Utrecht Central... 45 perce nem mozdul semmi. A hangosbemondó folyamatos műsort szolgáltat. Az őrületet tetézi a narancssárga alakok fékezhetetlen tömege. Fáradt vagyok, mérges és Burger Kinget eszem. Az utazásom a kerti kanapén ér véget, narancssárga parókában, ölembe egy fekete kisfiúval és egy nagy tál édes pop-cornnal. A latin álom véget ért. Ideje nyugovóra térni!