Rekviem a túrós tésztához

Bundásodó gasztromókus koromban gyakran főztem túrós tésztát. Egyszerű is volt, meg rettegésben tudtam vele tartani a húgomat. Úgy voltam vele, mint anyám a paprikás krumplival. Ha nem mondtad meg mit főzzön, nem főzött semmit, vagy ha főzött, annak paprikás krumplinak kellett, hogy legyen. De vissza a csuszához.
Hol is kezdődött a túró lavina? Azt hiszem a kis Muki nagymamájának konyhájában. Ott melegítette a metéltet a nagy vasserpenyőjében, ami megpirongatta a tésztát és túrót egyaránt. Aztán meglocsolta tejföllel és a cukor csak úgy ropogott a fogunk alatt! Szerelem!
Nem is kellett nekem többet anyám szalonnapörcös csuszája. Meg a kollégiumi kosztos néniké sem. Ha túrós tészta, akkor a disznó maradjon a tányéromon kívül.
És most itt Angliában. Eső van, hó nincs. Krumpli van, paprika nincs (pardon, már van, mert anya küldött egy kilót!!!). A kis Muki valahol Írországban, a nagymamáját a Jóisten áldja meg! Túró. Hát, hogy az van, vagy nincs, az élet nagy kérdése marad. Arra már rájöttünk, a cottage cheese, az nem túró. Meg a ricotta sem, mert hol marad a sava? Hol marad az indok, ami miatt jól megcukrozhatnám? Aztán felcsillant a reménysugár. A könnyektől szivárványosan remegő supermaketi fényben megpillatottam a Quark-ot. Mert ha német tudásom nem csal, azt túrónak fordítja a magyar. Stimmelt minden. Alpesi tej, boldog nagycsöcsű tehenek... csak a halmazállapot és az íz nem volt helyén. Mert ez joghurt!
Kétségbe vagyok esve! Túrós rétes, túró fánk, körözött, lucskos túrós csuszám? Hát minderről le kell mondanom? Ide nekem a túró receptjét! „Túrászok“ írjatok!

Új posztot - felszólításra

Négy darab. Az két pár. Egy 39-es és egy fogalmam sincs hányas, mert az nem az enyém. Erélyesen dobognak a mosógép ablakán. És máris ezer kérdés merül fel bennem. Vajon szabad-e sportcipőt mosni mosógépben. És ablaknak hívják-e a kerek, átlátszó részt a mosógépen. Vagy az ajtó? És akkor erélyesen dobognak a mosógép ajtaján? Szeretném azt írni, erélyesen dobognak a mosógép ablakán a billentyűcsattogás ritmusára. De a billentyű az nem csattog. Az billentyűhangot hallat. De az enyém azt sem, főleg nem ritmusra, mert „alkotás“ helyett halfasírt receptet olvasgatok, meghallgatom az új Mraz dalt és meg-megmorduló gyomrom nógatására hozzáfirkantok a bevásárlólistához.
Ott az a pofás kis piros irka. Az áll rajta: Small paper, big ideas! Kong az is, vagy inkább üres papírhangot hallat. A Liber Mortist olvasom. Szabó Magda vágatlanban. Ahogy ömlik belőle a gyász. Ahogy kockás notesze az egyetlen kapaszkodó. Én hűtlen vagyok az íráshoz. Így hát az írás is hűtlen lesz hozzám. Pedig ezt a kis elkeveredett történetet megrendelésre írom. Vagyis „Az új posztot felkiáltásra!“ Igen, Névtelen kommentelőmnek ajánlom a büdös tornacipők történetét.
Már csak egy kérdésem maradt: Mi a mosógép szinonimája?

Boldog karácsonyt… mondta a húsvéti nyúl …avagy jobb későn mint soha…

Talán a maradék karácsonyi m&m’s ropogás késztetett arra, hogy Dickens módjára rázendítsek a karácsonyi énekre.
Nálunk a karácsony álmosképű ünnepként kezdődik, amelyen melegítőben díszíted a fát, elfelejted megenni a pompost és 5 óra körül anyánk sípoló hangú pánikba tör ki, mert lekéssük a saját, otthon elfogyasztandó karácsonyi vacsoránkat.
Aztán vannak évek, melyekben sokszor van karácsony. Mert Hollandiában december 6 az, ami nálunk szenteste. Szóval decemberben kiköt a Miki... mert hajóval jön a spanyol Riviéráról (hiába, a hollandok tudnak élni), magával hozza seregnyi Fekete Péterét, vagyis afrikai rabszolgáját. De mire a mai tulipánok földjére lépnek, már nem rabszolgák, de nem ám. Csak a koromtól feketéllenek, ahogy lecsusszannak a kéményen. Így alakult, hogy pár éve, december 6-án lelkesen énekeltem a gyerekekkel a csillogóra krómozott páraelszívónak, mert ez volt az egyetlen hely, ahol Péterünk a legnagyobb eséllyel lecsusszanhatott.
Később, a valódi karácsonyra a legnagyobb hóviharban autóztam haza, mert még a parti sirályok sem kaptak felszállási engedélyt.
Egy évvel később az egész család a mélyföldre települt – megfelelő kolbászellátmánnyal -, hogy aztán együtt robogjunk haza másfélezer kilométert. Apát és anyát a hátsó ülésre falaztuk be, 21 pár cipő és több ezer skatulya fogságába. Csak mi voltunk, az éjszaka és a végtelen autópálya – na meg a néha szemembe vakuzó húgom. Másnap aztán együtt szeltünk a dobozos Sacher tortát a fa alatt.
És van a jelen, mert a kék karácsonyfa még mindig itt áll a nappaliban. Mert olcsó is volt, sötétebbnek is tűnt, és főleg azért mert Rob egyedül vette. Meglepetés volt a fűszerpaprikás sült tökkel együtt. Ahogy Jókai mondaná: Ez egy arany ember!
Az első családmentes karácsonyom. Ahol az első brutális tény, hogy az ajándék csak 25-én jön! Ez 24 órás késés! Lelkiállapotom annyira leromlott, hogy a lakásunk már-már sterilizált környezetnek minősült a sok suvicktól (hidd el, nálam a takarítás egy komoly neurotikus tünet). Aztán mégiscsak lakomát ültünk, laptop az asztalon, skype izzít és jött az otthon melege. Apám áldásként négy diót dob a sarokba, melyet nálunk négy gesztenye követett és egy angol magyarázat miért dobálózunk. Még templomba is eljutottunk. Katolikusba! Én tudtam mi történik, Rob meg értette.

Újévi fogadalomként elhatároztam, hogy újrakárpitozom a kanapét, többet szocializálódom a bennszülött szigetlakókkal és használok fotókat a blogon. Itt jegyzem meg, hogy elkérjem Rob anyukájától a plüssből készült karácsonyi bugyis képem! Ezek után szép álmokat mindenkinek!