Ha tegnap este írok, akkor egy hasonfekvős, lusta bejegyzéssel lennék gazdagabb. Ha a tornateremben írok, egy izgatott, izomlázas, kifullad és nagyon éhes lány gondolataid olvasnád. Ha 10 perccel később írok, akkor egy csontvelőig felháborodott, még mindig nagyon éhes, a kannibalizmussal kacérkodó fúria, harci doboktól hangos csatakiáltása harsogna. De „Ha” nem létezik. Csak én vagyok. Leüllepedett önmagam.
Ma 13:12 - kor elementáris erővel csapódott be kerékpárom a holland kisváros háromemeletes, belvárosi családi házának miniatűr, nehezen megközelíthető parkoló-alkalmatosságába. A csata kezdetét vette. Elhullott egy nagy adag önelégültségem legjavából, és rám ragadt pár tonna gyilkos penészgomba.
Mindig állj vigyázban! Sosem tudhatod mikor csap le rád az élet! Gyanútlanul ébredsz egy átlagos vasárnap délelőtt. Az előző napi konditeremtől kálváriát jár minden porcikád. Sose barátkozz edzőkkel! Kitüntetett figyelmük eredménye egy folyamatosan tökéletesedő, és ezzel egyenes arányban nehezedő edzésprogram, ami a házi pizza után egyébként is értemét veszti. A kalóriaegyensúly fenntartása azonban nem gátolja a tejsav-lerakódást, amitől sajog a segged (ez durva, obszcén vagy bántó kifejezés, de legalább alliterál).
Ettől függetlenül te elvonszolod magad az edzőterembe, mert:
- Erősen él a tévképzet, hogy ha rádolgozol, a fájdalom felszívódik. Ismétlem: tévképzet!
- Dagadt vagy, mint egy disznó, és már nem válik be az én elfogadom magam duma.
- Az, hogy nem fogadom el magam, nem akadályoz meg abban, hogy croissant reggelizek… azért pedig dolgozni kell.
Valószínűtlen beszélgetéseket folytatsz sztárfodrászokkal, tolókocsisokkal és világbajnok gyorskorcsolyázókkal. Felpattansz a lapos kerekű, rozsdás, de egyébként nagyon macsó kerékpárodra, és elérkezel az „elementáris erő” bekezdéshez.
Miután beküzdöd a monstrumot a wc méretű parkolóba, ami egyébként is zsúfolásig telt már a másik 5 bringával, focilabdával, borospohárral és évezredekre elegendő mosogatógép-tablettával, becsattansz a konyhába, megtömni a kiüresedett zsír-makromolekulákat. De az utadba görgetett szófa megakadályoz a továbbjutásban. A mögötte felgyülemlett vödörnyi szemét, úgy érzem finom utalás a takarítási szokásaim megkérdőjelezhetőségére (uhhh).
A fenti fürdőszobában sem rózsásabb a helyzet. Itt egy kimerítő véleménycsere veszi kezdetét, meglepően leföldelt hangulatban. A föld csak akkor kotródik el, amikor a fürdőszobát fertőtlenítem, vasárnap délután, miközben arról elmélkedek, hogy egy évvel ezelőtt még a csempét is lekaptam volna a sértett önbecsülésem forgószelével. Már majdnem fütyörészve győzöm meg magam arról, mennyit nőttem lelkiekben, árad bennem Gandhi és a türelem. Aztán hirtelen eszembe jut egy klasszikus: „Fuck that shit!” Igen, nőttem én. Csak épp derékbőségben. És mi ez az Ophra szöveg? Legszívesebben a kannába nyomnám a parókás fejét. Csak épp nem borulok ki, mert amit igazán megtanultam: hangyapiszoknyi bosszúságok miatt nem növesztek ráncokat.
Másfél hónap múlva továbbállok. Most kissé pikáns az este. Az utolsó leütött betű után majd elmúlik. Családdá nőttünk. De a családdal együtt jár a szutyok is. A mindennapok illemtankönyv-mentes valósága.
Tehát most itt ülök. Leüllepedett önmagam. Az utolsó szó… az enyém!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése