Az, hogy kronológiai sorrendben bepótoljam a lemaradásom, lehetetlen. Így más eszközhöz folyamodok. Lejegyzek mindent, ami eszembe jut: érzéseket, képeket, történeteket, hosszan vagy röviden… egyszerűen csak rátok zúdítom. Aztán megdöbbenek, ahogy mázsás súlyukkal rám nehezednek a saját emlékeim, amit nektek szántam.
Szeptember második hete. Oma Sophia kórházba kerül. Ama már a vonaton ül, mikor telefonál. Szívroham. A klinikai halálból hozták vissza. Állapota még mindig válságos.
Még most is több fokkal esik vissza a hőmérséklet a szobában, amikor begépelem a "halál" szót. Önző módon azon gondolkodtam, hogy csatolódom majd én ehhez a még meg nem történt családi drámához. Hogyan zökkenünk majd vissza a kacagós, kiabálós, rohanós hétköznapokba. Próbálom bekalibrálni az aggodalom és derűlátás megfelelő fokát. Képeket idézek fel a Hornban töltött hetemről, a mindig harsány és energikus Sophiáról. Aztán el is szégyellem magam a rögtönzött megemlékezés imbolygó pódiuma előtt, amit a gyerekek reakciója végképp porba dönt.
A lányok tisztelik őt, de sokkal szorosabb kötelék köti őket az igazi nagyikhoz. Edwinről kérdezgetnek, és azon morfondíroznak, hogy vajon mit vesznek fel a temetésre. Aggodalmuk és megrökönyödésük őszinte, de semmivel sem több annál, mint ami.
Jinxxnek csak annyit mondok, hogy a nagyi kórházban van. „Meg fog halni?” – szegezi nekem a kérdést, és rezzenéstelen arccal fejez le egy lego-bábut.
„Mert tudod meghalni, olyan mint elaludni, csak nem kelni fel soha többet!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése