Leszedtem
a karácsonyi csillogást a szürke esőben. Európa minden országában
havazik, havazik Skóciában és Írországban. Csak itt szürke és dohos minden.
Miközben esz a penész, nehéz frissnek és derűsnek maradni. Zsibbadás...
Most jöttem
a fogorvostól. A szám halott. Úgy érzem elveszett. Kirúzsozom. Csak
egy öreg, alig használt, téglavörös rúzsom van. Ettől igazibbnak érzem. A hajam
legparádésabb része is mindössze 3cm hosszú és a vastagkeretes Szabó
elvtárs szemüvegem állítólag geek chic. Most itt ülök, mint egy 10 éves, tüsi
hajú, 8 dioptriás kisfiú a szocializmus hajnalán, vörösre rúzsozott
szájjal.
Vasárnap vásárolni
voltam. Bosszúból. Bosszúból, mert szombat este Rob megette a pattogatott
kukoricámat, miközben könyékig kotort a tálban. Biztos akart lenni, az van
az alján is, ami a tetején. A lábát az asztalra rakta, ami nem lenne
gond, ha az nem a látómezőm és a nagyképernyő mértani közepét
jelentené. Így az üszkös patája kitakarta az éppen lemeztelenedd hetedik
királyságbeli jótestű legényként és mindenki mást, aki attól a ponttól
kezdve a vetítővászon azon területére ügetett. A pisiszünetben megitta
a borom.
És én sírtam.
Sirattam a borom és minden szem kukoricát, ami a pólónyakán keresztül
a mellkasára tapadva végezte. És sirattam minden talpára ragadt
lovasnomádot. És sirattam az estét, sirattam az elbitorolt magányomat, sirattam
mindent, amit már rég el kellett volna siratnom.
De az élet nem
különbözteti meg a mosolyt a könnyektől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése