2012. április 10., kedd

És ami a tagine-ba pottyant…


A müezzinem elhallgat. Nagyokat püfögött a végén. Talán a tagine beszélt vissza. Nem tudom esznek-e a müezzinek taginet ebédre. Mi igen.

Az egy tény, hogy a tagine ott van a kötelezők listáján. Ez azonban nem azt jelenti, hogy én automatikusan ki is pipálom. Viszont van az éhségnek az a szintje, ahol háttérbe szorulnak a higiéniás elvárások, a kulturális különbségek és a nejlon abrosztól való fizikai viszolygás. 

Chez Bahia

A Rue Riad Zitoun El Kédim szűk utcáján tolongunk. Az utcafalnak támasztott fekete táblák rövid ételsorait böngésszük. Számottevő különbség nincs. Hogy hova ülsz be csak a hívogató pincérek ügyességén múlik. Chez Bahia. Nyolc asztal. A bejárat mellett parázson egyszemélyes agyag taginok tucatjai. Kék papírterítő, azon egy fehér csipke, majd egy roppanós műanyag. Olcsó székek és elképesztő kézműves mozaikok a falakon. A múlt pompájának és a ma iparszerű turistavadászatának furcsa elegye, melyet a réz mennyezeti ventillátor próbál eggyé mosni, utolsó leheletével. Gyerekkorom kommunista cukrászdáját idézi... a ventillátor. Minden más idegen. A falnak támasztott erőteljes kék ajtó sárgaréz veretek egzotikus domborulataival és a gondolataimban hagyott kérdőjelekkel.

A kérdőjelek

Édes mentatea és kovásztalan kenyér. A francia étlappal birkózunk. Nem hosszú, csak francia. Én egyetlen dologban bízom: a zöldségben. A hús az túl sok megválaszolatlan kérdést vet fel. A hús az legyen halott. De nem mindegy, hogy mennyi ideje halott. Hol halt meg és hogy halt meg. És a tetemnek melyik része kerül a tányéromra. De a zöldség, a zöldség az nem beszél vissza.
A tagine forró. Még nagyokat pöfékel a kitágult orrlyukaink alatt. Nekem kicsit túl sok a koriander, de ez teljesen szubjektív vélemény. És hogy őszinte legyek, nekem már az sok, ha egyáltalán van benne. Valahogy mindig a mosogatószer ízét idézi. De a fűszeres szilvaszósz a kis kupac csúcsán. Az az illatos lila kis kupac, az maga a muzulmán Kánaán. A kuszkuszom friss és pergős, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Rob csirkés taginjában még vígan kaparász egy csirkeláb. A húsról alkotott fentebb ismertetett teóriám beigazolódott.


Kukurikú kiskakas

Lustán szürcsöljük a második adag édes mentateánkat. Szeretem a kis ezüstkancsót, az apró poharakat és az egész magasról csorgatós, gőzölgő rituálét. Szeretem, hogy itt 10 fontért kalandozhatok az éttermek és a sarki talponállók között (mert ennyibe kerül két fogás). Szeretem nézni a francia nőt, ahogy pastillát eszik a műanyag széken ülve, de mindezt olyan diplomáciával, mintha a királynő hívta volna teára. És szeretem nézni, ahogy a pincér megcsókolja a borravalót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése