2012. március 31., szombat

Csiribí-csiribá… a Marrakesh trükk


Hivatalosan is megérkeztünk. Azonnal megcsap Marrakesh illata... szaga... még keresem a szavakat. Füst, dobpergés, ezer nyelv zümmögése, meleg és lóhúgy. Ez utóbbi a tízesével várakozó caléche, avagy lovas fogatok üdvözlete. 

Taxi???

A Jemma El Fna a medina, Marrakesh óvárosának szíve. És, ahogy az a tisztességes szívekre jellemző, sosem szűnnek meg dobogni. Több ezer ember, több száz bőrszín. A lábunk alatt macskakő, mellettünk sokat látott boltívek és elfáradt pálmafák. Férfiak kaftánban és YSL napszemüvegben, feketébe burkolt nők, kéregető gyerekek, afrikai bennszülött táncosok és turisták első pillantásra átláthatatlan káosza. Gyümölcsárusok és narancshegyek. A teret bástyaként körülzáró bódék még ismeretlen kincsei. Próbálunk átvágni a tömegen. Szinte minden irányból folyamatosan száguldanak el mellettünk a robogók. Nem tudom megállapítani honnan jönnek és merre tartanak. Elnyeli őket a tömeg. Mögöttünk ló vontatta kordé csenget. Elérjük a Café France-t. Innen már csak két saroknyira kell hogy legyen a riadunk. Elhagyjuk a teret. Az utca alig három méter széles. Két-két oldalán magasan kúsznak fel a vörös épületfalak. Tövükben árusok végtelen sora. Arany és főtt tüdő, egy ismeretlen lila gyümölcs és kibelezett csirkék. Mint megállíthatatlan folyam hömpölygünk. A mopedek nem tűnnek el. Mindkét irányból jönnek, félelmetes közelségben szlalomozva mellettünk. Mintha a józsefvárosi piac legtömöttebb sátorsorába próbálnál behajtani, vagy egy rockfesztivál első soraiba. Mivel egy méretes bőröndöt húzunk, az árusok békén hagynak. De az önjelölt kalauzok szívélyesen ajánlják fel szolgálataikat: „Ahhh, English, lovely-jubbly!“ és már pajtások is vagyunk. Tudni kell, hogy ezeknek az alakoknak az érdeklődése nem ingyenes. Próbáljuk elhajtani őket, de eligazodni nem könnyű. A térképet eldobhatod, főleg a megérkezési utáni első sokkban hasznavehetetlen. Ami ott utca, az nálunk járdaszegély szélességű sikátor. Sokszor azt hiszed kapualj, közben egy új városrészhez vezető egyetlen út. 


Utcatábla nincs, vagy mi nem látjuk, vagy nem tudjuk elolvasni. Mikor egy térre érünk, aminek nem kellene itt lennie, Rob feladja. Próbálunk kialkudni egy árat, de srác annyit mond kecses angolsággal: adsz, amennyit akarsz. Hát ez nem túl biztató. Egyből 180 fokos fordulatot veszünk és visszakocogunk pár száz métert. Útközben megtudjuk, rossz oldalon közlekedtünk és felfedezzük a rejtett névtáblákat is. Egy kapualjról kiderül, nem kapualj, hanem az utcánk. Itt hozzánk csatlakozik egy alak. Kéretlenül. Fontoskodva kikapja kezünkből a címet és franciául kiabálva előre szalad. Egymásra nézünk és rohanunk utána. Csak egy perces esti tréning, és megérkezünk. Szeretnék felszabadultan felsóhajtani, de alkudozás nélkül a sóhajtást sem adják. Rob utál alkudozni. A vérében csörgedező angol udvariasság biológiailag alkalmatlanná teszi. Én adok egy húszast, aztán eltűnök a MarraKiss valódi csókként csattanó csendjében. Rob még visszalép, és odanyom még egy húszast.

A mi utcánkban
 Juszuf a szobánkba vezet, és mi egymásba roskadunk. Azt hiszem, vesztesnek érzi magát. Nem az alig 4 fontnyi összeg miatt. Ennél nagyobb borravalót is adott már a semmiért. Az a bizsergés okozhatja, ahogy érezni kényszerítenek minket. Hogy először barát vagy, „jófej” vagy, aztán kizsákmányoló vagy, és a végén átvert vagy. Mindvégig tudod, hogy egy pszichológia játék zajlik, de az érzések nem változnak. Ugyanezt érzem, mikor visszaérünk egy nagy zacskó aszalt sárgabarackkal, amit nem akartam megvenni. Csak ott termett az  a muki, akinek hirtelen a tenyeréből ettem, a vírusoktól tartó rettegésem ellenére is, aztán már pakolt is a zacskóba, én meg fizettem. Másnapra világos volt a trükk: ár van, de mérleg nincs. A zacskóra mutat és mond egy számot. Na, ez a szám nem gramm, ez a szám az ár, dirhamban. 


Akkor azonban, csak szerettünk volna elbújni a szobánkban, megenni pár szem barackot és álmodni... álmodni egy cseppfolyósabb egzotikumról.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése