Tudom, két hét. Bűnösen hosszú! Mentség nincs. De nem a lustaság gátolt!
5 napra megkaptam a házat. És természetesen visszaéltem vele. Így ez az öt nap hiperugrás az időben. Vasárnap délelőtt a kerti kanapén ébredsz, azon morfondírozva, hogy még mindig álmodsz-e. Ha nem, akkor hová tűnt az idő? Egy csinos kis listával indultam neki a „cincognak az egerek“ hosszú hétvégnek. A lista megvan, a piros pipák helye üres.
Mielőtt belekuporodnák a fonott hintaszékembe, feltenném a kerek kis apó szemüvegemet, beletúrnék a szakállamba és szőni kezdeném a mese fonalát, itt figyelmeztetek mindenkit, hogy ryan neve végtelen számban fordul majd elő a történetben. Aki ezt nem bírja feldolgozni, azt kérem, most fejezze be az olvasást. Aki a figyelmeztetés ellenére sem bír a kíváncsiságával, az ne zaklassa felesleges kérdéseivel szűk családi köröm. Igen, tomi is látja a képeket, és hidd el, még több mindenről értesül, mint amit a blog hordozóereje elbír, és valóban nehéz feldolgozni, hogy vannak pillanatok, amikről lemarad, és nevetések, amitől nem együtt fáj a rekeszizmunk. A képébe dörgölni nem szép dolog. Szadista hajlamaidat, kérlek mások magánéletében éljed ki. És ha mégis úgy döntök, hogy a jövőmet egy meleg fiú oldalán képzelem, te leszel az első, aki értesülni fog.
Azt hiszem, ez nem lesz vicces bejegyzés. Nem azért, mert pocsék két hetem volt. A gondtalan mindennapok, a nagy beszélgetések és semmittevések árnyékában fénysebességgel kuszálódnak az érzelmi szálak.
A nagy dínom-dánom egy magánéleti válsággal kezdődött szerda éjjel. Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzed, olyan szakadék felé terelgetnek, amibe nem szívesen zuhannál bele. Úgy gondolom, a kapcsoltunk nem tartozik a nagy nyilvánosságra, ezért csak a saját érzéseimről beszélek. Én nem ismerem a féltékenység fogalmát. Vagyis azt hiszem, csak a szótári jelentés van meg. Sok szempontból borzalmas velem együtt élni, mert maximalizmusom kiterjed mindenkire. De a szabadságod sosem veszem el. A féltékenység pedig nem más, mint más eltárgyiasítása, ami mindennek tetejében logikátlan is. Azzal, hogy röntgen szemekkel vizslatod a párodat, és abszurd drámákat kreálsz a végtelen éjszakákon, gondolod megakadályozhatod bármiben is? Most tehát harcban állunk a féltékenységgel. Én a rám települővel. Hogy klasszikusokat emlegessek, ez a 22-es csapdája!
Távkapcsolat! Sokak szerint nem létezik. Mi mégis a megteremtésén kísérletezünk. Nem tudok többet nyújtani a mostani teljesítményemnél. És nem akarok lemondani semmiről, ami itt boldoggá tesz. Az önfeláldozás sosem volt az erősségem. Főleg nem a céltalan, az esztelen, a tompán látásból elkövetett önostorozás. Vannak csaták, amit mindenkinek egyedül kell megvívnia.
Túl sok itt a homályos utalás, az üres közhely. A férfi, akit szeretek (valamiért most nem tudom nevén nevezni), nehezen küzd meg ryan jelenlétével. Hiszen rengeteg időt töltünk együtt, és habár nem egy szemüvegen keresztül szemléljük a világot, mégis élvezzük a különböző nézőpontokból előbukkanó újdonságokat. Most már ki merem jelenteni, hogy barátok vagyunk. Egy olyan barátság, aminek pontosan behatárolt eleje és vége van. Ijesztő, és semmihez sem hasonlítható. Decemberben kilépünk egymás életéből, és nem marad utánunk más, csak pár őrült fotó, és az egyre halványodó lábnyomok, amit egymás életében hagytunk. És sírni kéne, de a változás tartja benned mozgásban a vért, teszi befogadóvá a szellemet, és tágítja a pupillád, hogy minél nagyobb legyen a fény odabent.
Semmitől sem rettegek jobban, mint az unalomtól. Mégis vannak dolgok, amikhez ragaszkodom. A családom, a szerelmem, pár igazán jó barát, akiktől elvárom a megértést. Mert számomra fontos a mosolyuk. Velem vagy nélkülem, nem számít, hiszen az utunk, már valahol régen összekuszálódott.
Ryan barát, tomi küzd a helyzettel, és egy-egy veszekedés után a konyhapadlón ülve, vodkával a kezemben hagyom, hogy az amcsi halálra kínozzon a világ legszívszaggatóbb számaival.
Így kezdődött az a bizonyos 5 nap. És ez még csak a szerda volt!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése