Megint egy
szabadnap. Éhes vagyok. A konzervleves után is. Ittam rá fekete teát.
Annak ellenére, hogy tudom, csak felkorbácsolja az emésztőnedveket. Esik. Én
melegítőben. A vonal túlsó oldalán a húgom szúnyogcsípéstől babos
lábai. Melege van. Vajon tudja, hogy én éhes vagyok? Közben egy évvel öregebb
lettem. Csak így a margón, csendesen. Öregebb és bölcsebb. Vagy csak
zavarodottabb. Élő kérdőjel.
 | |
| Melegítős, kócos nap |
A minap egy
órát ücsörögtem egy antikvárium bőr kanapéján üveges szemmel bámulva két
szekretert. Mellettem három degeszre tömött zizegős zacsi az olvadozó
bevásárlással. Végre lejárt Rob munkaideje, rohanhatott hozzám, hogy tudtomra
adja, neki melyik is tetszene. Így én azon nyomban a másik mellett dönthettem.
Furcsa ez a pszichológia. De azokba a lábakba szerettem bele... apró
karmok markolják a testközépen elmetszett gömböket.
Egy otthon töltött
hét után megint minden idegen. Az eső hidegebb és magányosabbak az egyedül
töltött napok. Szélsebesen emésztem az otthonról hozott zamatos irodalmat. A magyar
gondolatoktól megzavart angolsággal állapítom meg: új huzat kell a kihúzható
kanapéra. Hosszasan kardozom a másfél méteres lakástextil rudakkal. Rakosgatom
egymásra a rétegeket, simogatom, szagolgatom. Az elárusítók már nem
figyelnek rám. Nem is várom el. Az egyik most van túl egy szakításon. És amennyire
elbeszéléséből kiderült, jól is tette.
 |
| Új kanapé! Letelepedni tilos! |
Párhuzamos valóság.
Az otthoni, a sosem változó konstans. És a mindig változó, a hiányos,
a tiszta lapok fehérségének nyugalmával megzavaró jelen.
Évek óta nem fogtam
ceruzát. De ma a nedves szürkeségben farkasszemet néztem a fehér papírral.
Egy A2-es vastag, puha akvarell lappal. Csak ceruzával és csak a sarkába...
Alakulok. Lassan
épül a párhuzamos én. Handmade with love!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése