Megvárhattam
volna az egy évet, hogy írjak egy egyperces egysorost.
Hiányzik az írás,
hiányzok én, hiányzik az anyanyelvem. A borító nélküli, rongyosra tépett
Cinca Muzsikus, az Ágas-bogas-erdő, apám meg-megbotló nyelve az Andersen-díj
célegyenesében és anyám halkuló hangja a párnán.
29 éves lettem. Két
pánikroham között önmegvalósítani kéne. De a 29-hez vezető év rázós volt.
Olyan rázós, hogy karakterek nélkül maradt. Két és félezer kilométerre innen onkomarkerekben
és tüdőkapacitásban számoljuk a napokat, itt felújított négyzetméterben,
mert egy 150 éves viktoriánus ház makacs, mint egy hegyi öszvér. Talán új
környezet kéne, ahol nem hívnak fel reggel, hogy ma sajnos nem tudok dolgozni
jönni, mert felvágtam az ereimet. És köszönöm, több petíciót sem kérek házasság
és kipotyogtatandó gyerek ügyben.
Engedtessék meg
nekem, hogy magamhoz öleljem elhalványuló huszonéveim tökéletlen foszlányait,
elcsendesedjek a félelmemben, hogy hangosabban kopogjanak a karakterek.
Maradok
tisztelettel: lusta, menthetetlenül tévelygő...
... és ígérem,
hogy soha többet nem zabálom magam hányásig!
U.i.: A kép forrása Whistler mamája a tumblr-en. Nézzétek meg! Nagyon jó! Művészet a teremőr néni szerint!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése