Az én „huszonkettesem”

Krokodilkönnyek. Mintha az idő szoros összefüggésben állna a könnytermelődés biológiájával. Ha ez igaz, az elmúlt pár nap után erősen ránk fér egypár napos óra. 

Próbáltam kiüríteni a fejem és megszaporázni a lépteim azon a dohos vasárnap estén.

Ama esernyője Nándor kocsijában maradt. Ismeretségünk bizarr és elvárásoktól mentes. Mondjuk úgy, sokat nevettünk együtt és most összeültünk egy kávéra. Számtalan szakma tulajdonosa és művelője, most feltörekvőben lévő pókerjátékos. Azt írtam kapcsolatunk elvárásoktól mentes, részemről azonban nem érdek nélküli. Vámpírként szipolyozom ki az utamba tévedő áldozatokat. Történetek, gondolatok, álmok… begyűjtök mindent. Aztán kedvemre szemezgetek, lustán elnyújtózkodó kéjnő módjára. Ázott mókus frizurám azonban gyorsan elhessegette a tollpaplanba süppedt Olympia képét. Inkább írnom kellett volna egy kanna tea társaságában, és hallgatni az eső dobolását az elhagyatott utcákon. De nekem pont ma kellett inspiráció után koslatnom. Úgy érzem ez az „írósdi” a 22-es csapdája. Hiába ülök a villódzó monitor előtt és tárom ki a palettákat, csak nem röppen be semmi érdekes az ablakomon. Ha pedig épp én ugrok ki azon a bizonyos szellőző nyíláson, nincs az az aranyhajú királylány, aki kedvéért visszamásznék. 

A családot a végkimerültség állapotában találom. Még mindig szeptemberben járunk. A korházból értek haza. Amán fehér nadrág, lila blúz, egy szőrös mellény és egy ezüst-arany edzőcipő. Apuka 10 évvel idősebb alteregója konzerv paradicsomlevest főz. Én sem vagyok toppon, de hozzájuk képest még mindig csúcsformában. 9 óra magasságában beindul a láncreakció. Imaan úgy érzi szemétdomb az élete, és ő egy féllábú kakas, aki arra sem képes, hogy kicsit megtúrja a saját trágyadombját. Jinxx nem úszik át a víz alatti lyukon. Mint később kiderül, ez nekem is személyes problémámmá válik. Napirendre emelkedik az ágyneműcsere a vizes rémálmok miatt. Yazz csak megszokásból zendít rá. Számára mindig akad siratnivaló. Általában rendkívüli horderejű dolgok: cipőhiány, körömlakk-pattogás. Ama szülői válságként éli meg az egészet, Edwin pedig szunyókálásnak tűnő depresszív kómába esve kuporog az ágy végén. A hüppögő háttérzajban, könyveimbe temetkezve tovább dolgozom írói válságom elmélyítésén. 

Visszanézve a szeptemberi teljesítményemet, ez sikerült is. Most azonban felülemelkedtem önmagamon, a fenekemre tapadókorongokat szereltem, ujjaimat a billentyűzetnek támasztom, és írok, és írok, és írok… és kerülgetem a csapdákat, amelyekre vörös betűkkel pingálták a figyelmeztető „huszonkettest”.

Szeptemberi szombat délután

A Dikke Tinne fesztivál hétvégje volt. Szeptember közepén járunk, a helyszín Hattem, az évszám valahol a középkor derekán keresendő. Árusok, mutatványosok és a napsütésben sétálgató bársonyruhás dámák hada lepi el a macskaköves utcákat. A mindig és mindenhol jelenlévő hazai kacsák mellé felsorakozik néhány ló is, melyeket csörömpölve vezet bádogdobozva bújt gazdájuk. A malom újra őröl, a pékségben mandulakrémmel töltött porhanyós vajas kekszek sülnek, és az olvadó marcipán kacér illata keveredik a füstölt hering száraz, sós ízével. Friss „oliebollen” melegíti a tenyerünk, miközben a kikötőben sétálunk, azon morfondírozva, miért nem béreltünk sosem egy csónakot. 

A család Sophiát látogatta, a házat tehát újra megkaptam, egy sárga cédulával, amin az állt, amennyiben lehetséges, ne rendezzek újabb partyt és pakoljam ki a mosógépet. Újra és újra meghökkent a belém vetett bizalmuk, amelyre sokszor nem szolgálok rá, mégis új kreditet kapok. 

Az erkélyen kuporogtunk egy pohár harmatosan hűs fehérbor társaságában. A varjak, mint aprócska mákszemek hintették be a szendergő eget. A szélkakas vezeti a csapatot. Megnyúlt, fekete árnyalakja vágyakozva feszül a szomszéd cseréptetőn. Annyira valószínűtlen. Látom, ahogy csattan a vágókés. Megállított pillanat. Lábam a korlátnak vetem. Szorosabbra húzom a takarót, és keresem a „pause” gombot.

Azon az éjszakán betegre ettük magunk, miközben megtárgyaltuk miért nem létezhet „véletlen”, és hogy egy-egy pillanat, hogyan formál át éveket. Mennyire másképp csillan meg a hajnal az ébredő varjúhad hátán, mint az alkonyat, „pár perccel” ezelőtt.

Zúdítok

Az, hogy kronológiai sorrendben bepótoljam a lemaradásom, lehetetlen. Így más eszközhöz folyamodok. Lejegyzek mindent, ami eszembe jut: érzéseket, képeket, történeteket, hosszan vagy röviden… egyszerűen csak rátok zúdítom. Aztán megdöbbenek, ahogy mázsás súlyukkal rám nehezednek a saját emlékeim, amit nektek szántam.

Szeptember második hete. Oma Sophia kórházba kerül. Ama már a vonaton ül, mikor telefonál. Szívroham. A klinikai halálból hozták vissza. Állapota még mindig válságos.

Még most is több fokkal esik vissza a hőmérséklet a szobában, amikor begépelem a "halál" szót. Önző módon azon gondolkodtam, hogy csatolódom majd én ehhez a még meg nem történt családi drámához. Hogyan zökkenünk majd vissza a kacagós, kiabálós, rohanós hétköznapokba. Próbálom bekalibrálni az aggodalom és derűlátás megfelelő fokát. Képeket idézek fel a Hornban töltött hetemről, a mindig harsány és energikus Sophiáról. Aztán el is szégyellem magam a rögtönzött megemlékezés imbolygó pódiuma előtt, amit a gyerekek reakciója végképp porba dönt.

A lányok tisztelik őt, de sokkal szorosabb kötelék köti őket az igazi nagyikhoz. Edwinről kérdezgetnek, és azon morfondíroznak, hogy vajon mit vesznek fel a temetésre. Aggodalmuk és megrökönyödésük őszinte, de semmivel sem több annál, mint ami.

Jinxxnek csak annyit mondok, hogy a nagyi kórházban van. „Meg fog halni?” – szegezi nekem a kérdést, és rezzenéstelen arccal fejez le egy lego-bábut.

„Mert tudod meghalni, olyan mint elaludni, csak nem kelni fel soha többet!”

A gym-ben mosolyogni tilos!

Talpraesett, erőszakos, szókimondó, masszív izomzatú személy kerestetik fartájon rugdosás, írásra erőszakolás, blogfrissítés munkakörre. Jelentkezni fényképes önéletrajzzal, és egy zsarolólevéllel lehet. Itt! Minél hamarabb!

A mentegetőzésnek szánt bevezető kipipálva. A pipa görbe. Reszket a kezem. Délután három óra. A mérlegem 600 kalória, másfél óra gym, hat kávé, négy adag bűzölgő szennyes, kér óra vasalás és remény, hogy valami értelmes is kipattan a fejemből a holland tetveken kívül.

Akkor szépen sorjában. Nem, nem vagyok tetves. Poén. Lapos. Lapos tetű… okay, abbahagytam!

Himalája magasságban tornyosuló szennyes és vasalnivaló kupac – szokásos hétfő reggel. A mai pikantériája, hogy én mostam a focicsapat felszerelését! Ugyan, kérlek!

Másfél óra gym. Két hete! Rendszeresen. Igen, ha olvasol, akkor megértheted a büszkeségem. A rendszeresség nem az erősségem. Vannak azonban akaraterő-acélozó körülmények. 55 euró havonta, ami kifizetése után előtör a „kisember bosszúja”: gyúrok, nyomok, zumbálok, jammelek, edzőket molesztálok és vedelem az ingyen kávét. Hopp, meg is van a hat kávé magyarázata. A szocializáció új színtere. Ryan, mint mindenben, itt is kész az „önfeláldozásra”. Miután meggyőztem arról, hogy semmi furcsa nincs abban, ha valaki órákig ücsörög a tornateremben, lerúgjuk a sportcipőt, elnyújtózkodunk a mentazöld kanapén és megpróbálunk nem tudomást venni a kávé enyhe „gépízéről”. Ryan azt hiszi, ez teljesen normális európai dolog, a körülöttünk lévő többi holland, pedig azt, hogy ez külföldi sajátság. Én pedig, magasról fütyülök az egészre.

Mint minden más élethelyzetben, itt is megjelennek a kíváncsiskodók, a csatlakozni vágyók és akik félreértik az egész szituációt. Ez utóbbi jelen esetben nem teljesen érthetetlen. Hónapokkal ezelőtt, hogy elkerülje a kellemetlen szituációkat az endorfintól felbátorodott nőneműekkel, ryan önkényesen párkapcsolattá léptette elő barátságunkat. Mindaddig tökéletesen működött a dolog, amíg csak egy név voltam, egy történet, egy-egy átbulizott hétvége. Most azonban arcom, testem, személyiségem lett, akinek két nap után füstölt a feje az egész lehetetlen szituációtól. Ismerték a fél életemet és többes számban beszéltek rólunk. A nem létező „rólunkról”! Sok év után először vagyok szingli, sok év után először bámulhatnék meg pasit lelkiismeret-furdalás nélkül, vagy süthetnék el egy mosolyt… csak úgy! Az első „csak úgy” eldördült mosoly után azonban, Nicc, a terem minden lében kanál menedzsere figyelmeztette az „oldalbordámat”, hogy könnyen lecsaphatnak a kezéről. Ryan röhögve mesélte, bennem pedig sorra csapódtak le a biztosítékok. Szakítottam! A dolog szépséghibája, hogy nem vertük szét egymás fejét a súlyzókkal, így kevésbé volt hiteles a történet. Az eredmény: Nicc „just friends” néven emlegetett minket, küldött mellé egy perverz mosolyt, és hosszú percekig ecsetelte mi a véleménye az ellenkező neműek barátságáról, miközben én az ájulás szélére steppeltem magam. Mindeközben az ál exem azon értetlenkedett, miért olyan szörnyű a barátnőjének lenni. Az abszurd humor iskolapéldája: egy nem létező párkapcsolatba bábozódva! Hot topic lettünk! A fiatal edzőcsapát fantáziájának köszönhetően meg is született a történetünk: Valójában nem vagyunk egy pár, csak néha összefekszünk, de titkon szerelmesek vagyunk egymásba, azonban mindketten félünk az elköteleződéstől…bla, bla, bla.

Így lettem a szinglilét szőke démona a dilis amcsi oldalán!