2011. január 31., hétfő

A búcsúzás megfejthetetlen lélektana

Vajon meddig él el az ember almán és sajton? Még ha borral kiegészíteném... máris kutatási téma született, ami aztán rákapcsolódhat a borturizmusra, az értékes, hazai, kukacmentes álmára és a tehénfejésre. Sajnálom, ezek az elmúlt napok legmagvasabb gondolatai. Azon igyekezetemet, hogy hosszútávú tv-show nézéssel pusztítsam a szürkeállományt siker koronázta.

Vasárnap hazamegyek. 

Hosszú percek telnek el és én csak bámulom a fenti tőmondat után lüktető fekete kurzort. Horkatag kedélyű professzorom szerint a legnehezebb dolog farkasszemet nézni a fehér papírral. Minden tiszteletem Sanyi bácsié, a tokaji aszúé és a hagymalekváré, de én inkább önmagam álmatag tekintetébe borzongok bele. Mert nem tudom, akarom-e hogy megteljen a papír, érzek-e késztetést, hogy bármit is megosszak, érzek-e bármit is. 

Pedig a változások kezdetét vették. Erre utalnak sajátos fiziológiám kendőzetlen jelei: a testem lekapcsol. Legyen temetés, esküvő, szerelem vagy bármiféle érzelmi túltöltődés, én alszom. Kómaszerű, álmatlan álom, melyből fáradtan ébredsz, és melybe fáradtan menekülsz, hogy megállítsd a benned pusztító gondolatokat.
A minap a vonaton ültem és majdnem elvetettem magam feleségül egy sráccal. Kigúvadt szemekkel bámultam Zwollétől Utrechtig, rengeteg energiát fecsérelve arra, hogy palástolni próbáljam izgalmamat. Fogalmam sincs, hogy nézett ki, de a körme ápolt volt, jól emlékszem, mert szellemi munkás kezében tartotta azt a bizonyos keményfedelű mesekönyvet, mely megigézett. Kurtafarkú gyermekversek, holland szín kavalkád a laminált táblákon. 

Én már rég átléptem a „piroskarikás” tizennyolcast, de rajongok a mesékért. És van az az élethelyzet, ahol az egyetlen hely, ahova menekülni tudsz, az a vajszerű, krémes burok, amit az édesanyád hangján életre kelt mese von köréd. Az öblítő kék illata a ropogósan tiszta, csipkeszalagos párnán és a bársony színben remegő hang, amiben elmerülsz, míg az álom rád talál.
A jelenlegi öngerjesztett álomkór nem más, mint egy forró szerető. Behálóz, de nem rejt önmagába. Pedig nekem rejtekhely kell, rejtekhely az itteni mindennapjaim elől, ahol már-már elviselhetetlen szeretve lenni. 

A hideg csíp, nem kegyelmez a tengeri levegő. Sirályok fészkelték be magukat a kacsaszigetbe. A füles sapka csábosan verdesi a vállam a lépteim ritmusára. Gudo, a „szemüveg-árus” a boltja előtt toporog. Bátorítóan kék kabátja fókuszpont a téglapiros hétfő délelőttben. Érdeklődik tetszik-e az új kirakat, megerősít, hogy semmi szükségem az edzésre, majd besurran az üzlethelyiségbe. A „Primera-s”, aki a buszjegy beszerzőmmé lépett elő rám kacsint az üvegajtó mögül. Elsütöm a jól ismert mosolyt és már baktatok is tovább, hiszen vár rám „handsome”, Hattem legszebb mosolyú pincére, hogy rám integessen a pékség hatalmas üvegablakán át.

Úgy sétálok itt fel-alá, mint otthon. Míg Ryan velem volt, sosem hökkentett meg az emberek figyelme. Hangosak voltunk és frivolak. Mindenki ismert és mindenki tudni akart rólunk néhány bennfentes információt. Aztán hirtelen csend lett, mert egyedül csak a konyhában kacarászok. Mégsem éreztem a magányt. Mert ezek a láthatatlan emberek szorosabbra fonták a kört és pókhálószerű tapintattal és érdeklődéssel szőtték át a mindennapjaim. 

Azt kívánom, bárcsak menekülnöm kéne. Futni, futni és sosem nézni vissza többé. De merre futsz, az egyszerű, megmagyarázhatatlan boldogság elől? Egy jó rejtekhely kéne, egy balzsamos hang vagy csak egy aprócska könny. Csak ide, a szemem sarkába.

2 megjegyzés:

  1. Hiába futsz akkor is utolér a pillanat amikor becsukják mögötted az ajtót... És? Vasárnap haza jössz, hétfőn pedig ujra kezdesz élni... Veronika

    VálaszTörlés
  2. ...és megállok a seggberúgásért:D

    VálaszTörlés