Nézem a századik főzőshowt
ma és igazat adok Kate-nek. „Ha a négy fal közé szorulsz, előfordulhat,
hogy túl sok TV-t nézel és nyomorultul érzed magad.“ A különbség köztem és
Kate között mindössze 3 gyerek.
Fenntartásokkal ugyan, de
kicsomagoltam a bőröndömet. Nem szeretek hosszú időre berendezkedni.
Mindig csak annyi motyód legyen, amivel egy vészforgatókönyv esetén, tömegközlekedéssel és egy szolidan bejáratott
bankkártyával egy óra alatt meg tudsz pattanni. Két bőrönd. Mindkettő 30 kg alatt. A pirosabbik
„huzantyúja“ minden 51-ik próbálkozásra rándul ki, de minden 23-ik határozottabb
"tosszantásra" le. Fizikai anomália. Mindezen túl, még így is magas menekülési
esélyekkel bolondulok meg.
Az Angliába érkezésem
utáni ötödik napon kezdődött (a bolondulás). Ebből az első 3 nap erőltetett
tempóban zajló pub és étteremostromlás volt. Panaszra semmi ok. Mint kiderült
jobban szeretem az „ale“-t mint a guinness-t, és 1 liter, pardon, 2 pint ale után már képtelen
vagyok meginni még egy fél liter guinnesst, aminek a tetején szerény
véleményem szerint nem hab van, hanem krém, és ez nem is egy ital, inkább egy
étel.
A negyedik nap még
minden rendben volt. A munkakeresés első napja. A szűz állásvadász
naiv fantáziája arról, hogy ez a kis hancúr majd egy nagy kéjelgéssé
fajul. Habár, már kezdett gyanússá válni a dolog. Miért hívják a konyhai hipp-hopp-kat
szendvics művészeknek (eredeti megfogalmazásban: sandwich artist)? Persze, ha
már művészi magasságokba emelkedünk, könnyebb megértenem, miért kell 7 oldalas
on-line tesztet kitöltenem, még mielőtt megpályázhatnám a pozíciót. Be
kell vallanom, trükkös volt a dolog. El kellett töprengenem azon, hogyan
figyelmeztetném művész kollégáimat arra, hogy épp forró tálcával közlekedem. És
vajon ti mit tennétek, ha elfogy az uborka? A kreatív pálya rögös
útvesztője.
Az ötödik napon
mackónacis depresszióba süllyedve köptem arcon a tényt, hogy nem tudok a királynőtől
ajánlólevelet szerezni és más szellemi dimenziókba kell helyezkednem, ha az
angol munkaerőpiacon standot szeretnék. Nemes egyszerűséggel kihúztam pár
sikertörténetet az önéletrajzomból és minden lelkesedést nélkülözve tovább
bombázom a helyi bártulajdonosokat.
Szabadidőmet a NINo megszerzésére
irányuló gerilla akcióval töltöm. National Insurance Number. Csak hogy
döccenőmentesen adózhassak. Egy telefonos interjú után meghívást kaptam egy
személyes jelenésre is. Blogírói gyorsaságomnak köszönhetően erről is
beszámolhatok.
De még mielőtt az
izgalmas részletekbe merülnénk, íme két angol nemzeti sajátosság:
tesztoszterontól kusza mellszőrzet és a lovely (Milyen kedves! –
fordíthatnám) indokolatlan használata.
Íme az interjú cselekményváza:
NINo császár (minden NINo
szám odaítélésének koordinatív ura): Mi járatban Angliában?
Én (a NINo-ra
áhítozó kisember): Voltam olyan balga, hogy beleszerettem egy szigetlakóba és
még balgább, hogy ide is jöttem.
NINo: Lovely! (Hát ez még érthető,
szerelmi történet a hétköznapok izgalmas feszültségével. Igen,
kifejezetten lovely.)
NINo:
Személyazonosságomat igazoló iratok.
Én: átnyújtom minden
fényképes igazolványom
NINo: Lovely! (Hát azért
ennyire nem jók a képeim, de gondoltam, szereti a külföldieket.)
NINo: Mi a jelenlegi
lakcímem?
Én: mondom a címet
NINo: Lovely! (Szeretheti
a környéket.)
NINo: Van-e levél, vagy
más dokumentum, ami már a jelenlegi lakcímemre érkezett?
Én: Nincs.
NINo: Lovely! (Hát ezt
nem nehéz boldoggá tenni.)
...sok lovely-val
később...
NINo: Legyen szíves itt
aláírni.
Én: megteszem
NINo: Lovely! (Hiába, még
az aláírásom is szeretnivaló.)
Ötödször is átnézi a kérvényemet,
majd mint aki jól végezte dolgát, elégedett arccal hátradől emelőgázas (nem tudom létezik-e emelőgáz???) irodai
székén, és élvezi, ahogy a fehér inge alól kibukkanó mellszőrzetét megsimogatja a klíma gyengéd szellője.
Ahhhh, Lovely!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése