Ma újraolvastam az utolsó bejegyzésem, és igaza volt Tominak, nincs befejezve. De ha nem megy, nem erőltetem. Illetve most már erőltetem, mert két napja terméketlen vagyok. Minden tekintetben. Úgy tűnik a hosszú hétvége megülte a gyomromat. Pontosabban minden másra rátelepedett, csak a gyomromra nem. A hét csapás közül én a sáskajárást testesítem meg. Ürül az éléskamra és nő az Ama számára írt bevásárlólista. Most is nagy sütögetésre készülök, mivel elfogyott az értékelhető nyalánkság. Ebből egyébként sincs túl sok a házban, mivel Yasson kívül mindenkin zsírként csapódik ki a fölös energia. Az elhízás elleni legjobb védekezés pedig, ha nem tartasz raktáron a kísértésből. Az már egy másik megoldásra váró probléma, hogy mi van akkor, ha van egy unatkozó, főzőcskéző au-paired.
Vasárnap este Imaan újra a szobámban akart aludni. Szereti a késő éjszakai beszélgetéseket, és hogy kimondhat egyet az összesen két angol csúnya szóból. Elmerenghet azon, hogy Jinxx vajon meleg-e. Bár ennek ellenkezőjéről már próbáltam meggyőzni, nekem aztán elhiheti. Abban maradtunk, hogy talán még az lehet.
Csakhogy ha reggel suliba kell menni, akkor minden jellegű tere-fere, máshol szunya tiltólistán van. Lógó orral csücsült az ágyam szélén, kérlelve, hogy menjek fel vele megkérdezni, hátha enyhül a szülői szigor. Na, hát ha egy valamit, akkor az ágyban fekvő, esetleg kopasz anyját és björn börg alsóban hentergő fürtös apját nem kívántam látni. Ezért felküldtem őt azzal a szöveggel, hogy nagyon egyedül érzem magam és szeretném, ha velem aludna. Igen, a gyereket a pszichológiai befolyásolás művészetére tanítom. Erre az üzenetre ugyanis csak két lehetséges válasz lehetséges: megengedik, hogy velem aludjon, vagy ők rohannak le. Az utóbbit 90%-os valószínűséggel kizártam.
Másnap igencsak elkerekedett a szemem, amikor ama felhívott megkérdezni mi a baj. Na most erre mit mondjak? Igazából van bajom, de azon ő nem tud segíteni. És azt sem jelenthetem ki: Semmi, csak füllentettünk. Itt hosszas és kínos magyarázkodás következett, amit ha szeretnék sem tudnék visszaidézni. Olyasmi lehetett, mint a történelem érettségim. Biztos mondtam valamit, és biztosan hihető is volt, mert mint a vizsgabizottság, mint ama megelégedett ennyivel.
Imaan másnap repedt lábujjal jött haza a fociedzésről. Azt, hogy repedt, csak én gondolom, mivel kétszeresére dagadt, és nem tudja mozgatni. Rajtam kívül senkit sem érdekel a dolog. Hollandia Európa egyetlen országa lehet, ahol fogalmam sincs, miből élnek meg az orvosok. A hollandok egyáltalán nem vesztegetik az idejüket ilyesmire. Szerintem önként senki sem teszi be a lábát egy rendelőbe. A legjobb eset, ha úgy viszik őket. Antibiotikumot csak a halálos ágyukon vesznek be, hogy aztán legyen mit feltüntetni a halál okaként. Ama az ujj ügyet elintézte annyival, hogy amúgy sem gipszelnék be.
Gondolatban már a tegnap esténél járok. Megkérdeztem, megérkezett-e már a biztosításomról bármiféle igazolás. Újra hozzátettem, hogy szükségem van rá, az otthoni biztosítómnál. Ilyen ügyekben – amik valaki másra vonatkoznak, nem pedig önmagára – ama elég laza. Mindenért napokig kell könyörögni, és intenzíven. Megnyugtatott, hogy biztos megérkezett az igazolás, mert a számlát már megkapta, mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy érezzem, drága vagyok neki. Újra csak visszanyomtam a feltüremkedő „akkor gondoskodj te a kölykeidről” megjegyzést. Maradjunk diplomatikusak, és inkább kisebb testre mért ütésekkel puhítsuk az ellenfelet. Egy nyolcmenetes boksz-meccs után, át is küldte az igazolást. Erre Edwin megkérdezi: Are you happy? Mindenféle álcázás nélkül tátottam el a pofám. Már miért lennék boldog??? Hogy végre elküldött egy szart, ami három másodpercébe került? Vagy hogy van biztosításom, ami egyébként is jár? Ugyanezzel a felindultsággal hoztam tudtára, hogy jobb szeretek biztosítva lenni, mint kockáztatni. De már bánom, hogy nem tettem hozzá, hogy ennél azért kicsit több kell a boldogsághoz. És ha már lendületben voltam, akkor közöltem velük, hogy húsvétkor lelépek. Nem kívánok megint velük tölteni 5 gyilkosan eseménytelen napot. Újracsak előtérbe került, a fogadhatok-e barátokat téma. Amit letökölőztek a fölött, mikor jöhet Timi, az már fájdalmas volt. Nem szeretem, ha azt kell éreznem, nagylelkű gesztust tettek az irányomba. Lehet ám nemet is mondani! Aztán türelmesen várni, mikor teszek én szívességet. Ezeket, és az ehhez hasonló beszélgetéseket nevezem én kommunikációs porcicáknak. Olyan kedves kis nevük van, mégis megkeserítik a mindennapokat. És ez a megkeserít, tökéletes szó. Olyan apróságokról folyik ugyanis a küzdelem, amik miatt más szituációban ki sem nyitnám a számat. De itt minden egyes ilyen eset keserű pirula.
De nem szeretném ezzel a keserű felhanggal befejezni. Mert ma csupa édes pillanatom volt. Yass zsebpénzt kapott az apukájától (az igazitól), és mindenképp szerette volna velem megosztani. Ragaszkodott hozzá. Így ebédeltem ma sajtos croissant.
És csomagot kaptam anyukámtól! Húsvéti nyalánkságok! Volt benne három csokitojás a gyerekeknek, de ebből egy a TNT post áldozatául esett. TNT? Hogy lehet ilyen nevet adni egy posta szolgálatnak? Ebből a névből csakis a veszélyesre asszociálok. A kézbesítőik pedig mint a villám. Még hallatszik a csengő hangja, amikor már sarkon is fordul, és rohanhatsz utána az utcán. Aztán kezedbe nyomja a csomagot, azt se kérdezi ki vagy. Lehettem volna a takarítónő is. Most aztán bottal üthetném a tojások nyomát.
Vasárnap este Imaan újra a szobámban akart aludni. Szereti a késő éjszakai beszélgetéseket, és hogy kimondhat egyet az összesen két angol csúnya szóból. Elmerenghet azon, hogy Jinxx vajon meleg-e. Bár ennek ellenkezőjéről már próbáltam meggyőzni, nekem aztán elhiheti. Abban maradtunk, hogy talán még az lehet.
Csakhogy ha reggel suliba kell menni, akkor minden jellegű tere-fere, máshol szunya tiltólistán van. Lógó orral csücsült az ágyam szélén, kérlelve, hogy menjek fel vele megkérdezni, hátha enyhül a szülői szigor. Na, hát ha egy valamit, akkor az ágyban fekvő, esetleg kopasz anyját és björn börg alsóban hentergő fürtös apját nem kívántam látni. Ezért felküldtem őt azzal a szöveggel, hogy nagyon egyedül érzem magam és szeretném, ha velem aludna. Igen, a gyereket a pszichológiai befolyásolás művészetére tanítom. Erre az üzenetre ugyanis csak két lehetséges válasz lehetséges: megengedik, hogy velem aludjon, vagy ők rohannak le. Az utóbbit 90%-os valószínűséggel kizártam.
Másnap igencsak elkerekedett a szemem, amikor ama felhívott megkérdezni mi a baj. Na most erre mit mondjak? Igazából van bajom, de azon ő nem tud segíteni. És azt sem jelenthetem ki: Semmi, csak füllentettünk. Itt hosszas és kínos magyarázkodás következett, amit ha szeretnék sem tudnék visszaidézni. Olyasmi lehetett, mint a történelem érettségim. Biztos mondtam valamit, és biztosan hihető is volt, mert mint a vizsgabizottság, mint ama megelégedett ennyivel.
Imaan másnap repedt lábujjal jött haza a fociedzésről. Azt, hogy repedt, csak én gondolom, mivel kétszeresére dagadt, és nem tudja mozgatni. Rajtam kívül senkit sem érdekel a dolog. Hollandia Európa egyetlen országa lehet, ahol fogalmam sincs, miből élnek meg az orvosok. A hollandok egyáltalán nem vesztegetik az idejüket ilyesmire. Szerintem önként senki sem teszi be a lábát egy rendelőbe. A legjobb eset, ha úgy viszik őket. Antibiotikumot csak a halálos ágyukon vesznek be, hogy aztán legyen mit feltüntetni a halál okaként. Ama az ujj ügyet elintézte annyival, hogy amúgy sem gipszelnék be.
Gondolatban már a tegnap esténél járok. Megkérdeztem, megérkezett-e már a biztosításomról bármiféle igazolás. Újra hozzátettem, hogy szükségem van rá, az otthoni biztosítómnál. Ilyen ügyekben – amik valaki másra vonatkoznak, nem pedig önmagára – ama elég laza. Mindenért napokig kell könyörögni, és intenzíven. Megnyugtatott, hogy biztos megérkezett az igazolás, mert a számlát már megkapta, mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy érezzem, drága vagyok neki. Újra csak visszanyomtam a feltüremkedő „akkor gondoskodj te a kölykeidről” megjegyzést. Maradjunk diplomatikusak, és inkább kisebb testre mért ütésekkel puhítsuk az ellenfelet. Egy nyolcmenetes boksz-meccs után, át is küldte az igazolást. Erre Edwin megkérdezi: Are you happy? Mindenféle álcázás nélkül tátottam el a pofám. Már miért lennék boldog??? Hogy végre elküldött egy szart, ami három másodpercébe került? Vagy hogy van biztosításom, ami egyébként is jár? Ugyanezzel a felindultsággal hoztam tudtára, hogy jobb szeretek biztosítva lenni, mint kockáztatni. De már bánom, hogy nem tettem hozzá, hogy ennél azért kicsit több kell a boldogsághoz. És ha már lendületben voltam, akkor közöltem velük, hogy húsvétkor lelépek. Nem kívánok megint velük tölteni 5 gyilkosan eseménytelen napot. Újracsak előtérbe került, a fogadhatok-e barátokat téma. Amit letökölőztek a fölött, mikor jöhet Timi, az már fájdalmas volt. Nem szeretem, ha azt kell éreznem, nagylelkű gesztust tettek az irányomba. Lehet ám nemet is mondani! Aztán türelmesen várni, mikor teszek én szívességet. Ezeket, és az ehhez hasonló beszélgetéseket nevezem én kommunikációs porcicáknak. Olyan kedves kis nevük van, mégis megkeserítik a mindennapokat. És ez a megkeserít, tökéletes szó. Olyan apróságokról folyik ugyanis a küzdelem, amik miatt más szituációban ki sem nyitnám a számat. De itt minden egyes ilyen eset keserű pirula.
De nem szeretném ezzel a keserű felhanggal befejezni. Mert ma csupa édes pillanatom volt. Yass zsebpénzt kapott az apukájától (az igazitól), és mindenképp szerette volna velem megosztani. Ragaszkodott hozzá. Így ebédeltem ma sajtos croissant.
És csomagot kaptam anyukámtól! Húsvéti nyalánkságok! Volt benne három csokitojás a gyerekeknek, de ebből egy a TNT post áldozatául esett. TNT? Hogy lehet ilyen nevet adni egy posta szolgálatnak? Ebből a névből csakis a veszélyesre asszociálok. A kézbesítőik pedig mint a villám. Még hallatszik a csengő hangja, amikor már sarkon is fordul, és rohanhatsz utána az utcán. Aztán kezedbe nyomja a csomagot, azt se kérdezi ki vagy. Lehettem volna a takarítónő is. Most aztán bottal üthetném a tojások nyomát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése