A nap sokkal sűrűbbre sikeredett, mint ahogy azt terveztem. Igazából nem is terveztem semmit, mert ama szabadsága ezt nem teszi lehetővé. Otthon csücsülsz, várod mikor kellesz, és kerülgetitek egymást. Azon voltam, hogy délelőtt elszaladok Zwolleba (vagy –be?, nem tudom melyik a helyes) elintézni a korting kártyám, ami 55 euro és egy fénykép ellenében 40%-os utazási kedvezményre jogosít a holland vasúton. Ez az ár otthoni szemmel soknak tűnik, de kedvezmény nélkül egy 50 km-es távolságra szóló jegy 8 euro. Ama felajánlotta, hogy mehetek délután is, ő majd intézi a gyerekeket, akkor nem kell rohannom, van idő körülnézni. Igen, ama futás után mindig tündéri. Sokat beszél, kacarászik, teljesen úgy tűnik, mintha élne. Ma reggel 10 körül kocogott el otthonról és az iskola előtt futottunk össze délben. Ő futott… én csak gurultam. A harmadik faluban volt…körülnézett. Számomra ez elképesztő, és nem csak fizikális szempontokból. Azt nem értem, hogy képes valaki két órán keresztül futni. Mit csinál közben? Nézelődik? A táj nem változik túl gyorsan, arról nem is szólva, ha esetleg mindig ugyanazon az útvonalon fut az illető. És a futópad? Az lehet a kész mentális öngyilkosság.
Így ketten vártuk a kis cappuchinot, aki saját bevallása szerint a „legcoolabb” gyerek a suliban. Nem is én lettem volna, ha nem felejtettem volna otthon a bringája lakatkulcsát. Így lenyomtam egy gyorskört a váltó nélküli, limuzin-kormányos, midikerekű holland ócskavason. Tomi büszke lett volna rám. A járókelők csak úgy ugráltak el az utamból a sétálóutcán.
A vasútállomásra már a rég kitöltött, rongyos formanyomtatványommal érkeztem. Pár igencsak feketére sült fiatalember is az ismerős űrlappal birkózott a váróteremben. Jó napom lehetett, mert mindenkit magam elé engedtem, aki csak jegyet akart venni. Itt állnék meg pár szóra a jegyvásárlással kapcsolatban. A jegyet az esetek 90%-ában automatából lehet beszerezni. Ennek is két módja van. Vagy bankkártyával, esetleg chipkártyával fizetsz, vagy kézpénzzel. De itt kapaszkodj meg! Csak apróval! Ha mondjuk Hágába szeretnék menni, akkor egy jókora nejlonzacskónyi kéteuróssal érkeznék az állomásra. Ha a jegyed a nálunk megszokott módon akarod magadévá tenni, akkor extra 50 centet fizetsz. Ezzel akarják rábírni az embereket, hogy mellőzzék a személyzet zaklatását. Nekem mindenesetre megérte az 50 centet, hogy a péntek estére tervezett kiruccanásomat ne zacskócsörgetéssel kezdjem. Egyébként is 70 euróval lettem könnyebb a korting kártya, a vonatjegyek, és a buszjegyek megvásárlása után.
Nyakamba vettem a várost, és felkerestem a kedvenc boltomat. Ez egy olyan hely, mint nálunk az ún. egy eurós hálózatok. Csak itt sokkal jobb dolgok vannak. Mindig benézek ide, mindig céltalanul érkezem, és mindig, de mindig veszek valamit. Így lehet egy délután alatt megszabadulni a zsebpénzed egy harmadától. ÓÓÓ, és hol vagyunk még a hónap végétől. Épp a legnagyobb turkálások közepette csörrent meg a telefonom. Csilla! A gyomrom apró labdaccsá zsugorodott (nem kis munka volt összepréselni az ebédemet), mert arra gondoltam, már megint ama kezdett valami kamikaze hadműveletbe. De nem! Cs. egy valódi hercegi családba botlott. Aupairt keresnek! Ha hallok tőle egy-egy jó családról, akkor mindig elfog az irigység. Már el is képzeltem magam a tengerparti kúriában, ahogy a morajlást hallgatom, és beszívom a kristályosan sós levegőt. Aztán gyorsan vissza is zökkentem az én fekete-fehér világomba. Valamikor véget kell hogy érjen ez a végtelen hollandiai küldetés. Gyorsan bepakoltam még pár felesleges dolgot a cekkerembe, és magabiztosan kikanyarodtam az ajtón.
Igen ám, csakhogy alíz, az alkalmi idegenvezetőm nem volt mellettem. Tudni kell, hogy a fent említett „designcenter” nem épp a városközpontban van. Mire betaláltam, majd újra kitaláltam, legalább három rasztafári állított meg, hogy segíthet-e nekem, illetve ajánlotta fel utánfutós bringája hátsó ülését. Inkább a halál, öregem! Nem utazom talicskában. Csak azt mutasd meg merre menjek.
Elég későn értem haza, éhesen, fáradtan, szegényen és elázva, mert amint én kilépek az ajtón, az eső lekívánkozik. Ebben a csőd közeli állapotban egy ad hoc jellegű meghívásban részesültem yazz danc show-jára. Pontosabban nem az ő show-ja, ő csak az egyik műsorszámban szerepel. Technikai okok miatt ritkák a közös kiruccanások. Az autó csak 5 személyes, így lemaradok az olaszországi útról is. Hiába luxusautó, én egyszerűen gyűlölöm. Gyűlölöm! E. vezetési stílusa pedig egy másik, igen hosszú történet.
Az előadást a nem is annyira közeli M betűvel kezdődő városban rendezték meg, ahol a táncon kívül minden nagyon profi volt. Jó, jó aranyosak voltak. Főleg a legkisebbek, akik egy holland esőtánccal rukkoltak elő. Az egyik kislány a kelleténél hamarabb bújt ki a gumicsizmájából. Észlelve a csúszást, nekiállt visszaszerelni azokat a lábacskáira. Mire a művelet sikerült, a többiek elkezdték lekapdosni a csizmákat. A kis szöszke teljesen dühbe gurult, félő volt hogy közénk hajítja a felszerelését. Aztán csak vége lett ennek is! Megúsztuk személyi sérülés nélkül. De számomra tanulságos volt a történet. Ha itt csinálnak valamit, nem sajnálnak belőle pénzt és energiát sem. Habár a tehetséget ez nem pótolja, de a lehetőség mindenki számára egyformán adott. Még annak a száz kilós szexi pompon-lánynak is!
Így ketten vártuk a kis cappuchinot, aki saját bevallása szerint a „legcoolabb” gyerek a suliban. Nem is én lettem volna, ha nem felejtettem volna otthon a bringája lakatkulcsát. Így lenyomtam egy gyorskört a váltó nélküli, limuzin-kormányos, midikerekű holland ócskavason. Tomi büszke lett volna rám. A járókelők csak úgy ugráltak el az utamból a sétálóutcán.
A vasútállomásra már a rég kitöltött, rongyos formanyomtatványommal érkeztem. Pár igencsak feketére sült fiatalember is az ismerős űrlappal birkózott a váróteremben. Jó napom lehetett, mert mindenkit magam elé engedtem, aki csak jegyet akart venni. Itt állnék meg pár szóra a jegyvásárlással kapcsolatban. A jegyet az esetek 90%-ában automatából lehet beszerezni. Ennek is két módja van. Vagy bankkártyával, esetleg chipkártyával fizetsz, vagy kézpénzzel. De itt kapaszkodj meg! Csak apróval! Ha mondjuk Hágába szeretnék menni, akkor egy jókora nejlonzacskónyi kéteuróssal érkeznék az állomásra. Ha a jegyed a nálunk megszokott módon akarod magadévá tenni, akkor extra 50 centet fizetsz. Ezzel akarják rábírni az embereket, hogy mellőzzék a személyzet zaklatását. Nekem mindenesetre megérte az 50 centet, hogy a péntek estére tervezett kiruccanásomat ne zacskócsörgetéssel kezdjem. Egyébként is 70 euróval lettem könnyebb a korting kártya, a vonatjegyek, és a buszjegyek megvásárlása után.
Nyakamba vettem a várost, és felkerestem a kedvenc boltomat. Ez egy olyan hely, mint nálunk az ún. egy eurós hálózatok. Csak itt sokkal jobb dolgok vannak. Mindig benézek ide, mindig céltalanul érkezem, és mindig, de mindig veszek valamit. Így lehet egy délután alatt megszabadulni a zsebpénzed egy harmadától. ÓÓÓ, és hol vagyunk még a hónap végétől. Épp a legnagyobb turkálások közepette csörrent meg a telefonom. Csilla! A gyomrom apró labdaccsá zsugorodott (nem kis munka volt összepréselni az ebédemet), mert arra gondoltam, már megint ama kezdett valami kamikaze hadműveletbe. De nem! Cs. egy valódi hercegi családba botlott. Aupairt keresnek! Ha hallok tőle egy-egy jó családról, akkor mindig elfog az irigység. Már el is képzeltem magam a tengerparti kúriában, ahogy a morajlást hallgatom, és beszívom a kristályosan sós levegőt. Aztán gyorsan vissza is zökkentem az én fekete-fehér világomba. Valamikor véget kell hogy érjen ez a végtelen hollandiai küldetés. Gyorsan bepakoltam még pár felesleges dolgot a cekkerembe, és magabiztosan kikanyarodtam az ajtón.
Igen ám, csakhogy alíz, az alkalmi idegenvezetőm nem volt mellettem. Tudni kell, hogy a fent említett „designcenter” nem épp a városközpontban van. Mire betaláltam, majd újra kitaláltam, legalább három rasztafári állított meg, hogy segíthet-e nekem, illetve ajánlotta fel utánfutós bringája hátsó ülését. Inkább a halál, öregem! Nem utazom talicskában. Csak azt mutasd meg merre menjek.
Elég későn értem haza, éhesen, fáradtan, szegényen és elázva, mert amint én kilépek az ajtón, az eső lekívánkozik. Ebben a csőd közeli állapotban egy ad hoc jellegű meghívásban részesültem yazz danc show-jára. Pontosabban nem az ő show-ja, ő csak az egyik műsorszámban szerepel. Technikai okok miatt ritkák a közös kiruccanások. Az autó csak 5 személyes, így lemaradok az olaszországi útról is. Hiába luxusautó, én egyszerűen gyűlölöm. Gyűlölöm! E. vezetési stílusa pedig egy másik, igen hosszú történet.
Az előadást a nem is annyira közeli M betűvel kezdődő városban rendezték meg, ahol a táncon kívül minden nagyon profi volt. Jó, jó aranyosak voltak. Főleg a legkisebbek, akik egy holland esőtánccal rukkoltak elő. Az egyik kislány a kelleténél hamarabb bújt ki a gumicsizmájából. Észlelve a csúszást, nekiállt visszaszerelni azokat a lábacskáira. Mire a művelet sikerült, a többiek elkezdték lekapdosni a csizmákat. A kis szöszke teljesen dühbe gurult, félő volt hogy közénk hajítja a felszerelését. Aztán csak vége lett ennek is! Megúsztuk személyi sérülés nélkül. De számomra tanulságos volt a történet. Ha itt csinálnak valamit, nem sajnálnak belőle pénzt és energiát sem. Habár a tehetséget ez nem pótolja, de a lehetőség mindenki számára egyformán adott. Még annak a száz kilós szexi pompon-lánynak is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése